Friday, June 19, 2009

(10) Shaharah

Szlovákiai utastársak, Katka és Matyó

Pár szóban visszatérek még a bazini házaspárhoz, akikkel véletlenszerűen hozott össze a sors. Ha létezik olyan, hogy tökéletes harmónia emberek közt (márpedig létezik), akkor ez az volt az első pillanattól kezdve. Nem kellett sokáig győzködnünk egymást, gondolkodni, aggodalmaskodni, hogyan tudjuk majd egymást elviselni több napon keresztül. Meglehet, volt benne némi kényszer is (külföld, egymásra utaltság, közös úticél) a barátság azonban a mai napig fennáll, így megkockáztatom, hogy nem csupán a kényszer volt az, ami bennünket egymáshoz kötött.

Gyenge két hetet töltöttünk együtt. Ez az idő elégséges volt ahhoz, hogy még jobban megismerjük egymást és felismerjük, hogy amit az első pillanatban kölcsönösen éreztünk, nem csupán szemfényvesztés volt.


Shahara falu és "kedves" lakosai

Ha a zord szigor kimutatását egy szóba lehetne tömöríteni, akkor a shahara szó számomra tökéletesen megfelelne. Nem a szállodánk tulajára gondolok elsősorban, hanem az emberekre. Egyfajta feszültség remegett a levegőben, szinte érezni lehetett a kellemetlen szagát. Szinte szelni lehetett, nagyot harapni bele és kitépni a húsát. De nem segített volna rajtunk. Ki tudja, mi okból viseltettek irántunk ilyen ellenszenvvel az emberek (tisztelet a kivételnek, nem mindenki volt ilyen). Olykor találkoztunk, szóba elegyedtünk valakivel, aki a megszokott jemeni vendégszeretettel társalgott velünk, de ebben a városban különösen érezhető volt a nemkívánatos voltunk, pedig igazán megszenvedtük a felfelé vezető utat. A legellenszenvesebb talán az a huszonéves fickó volt, aki fennhéjazva, lenézően tett fel néhány kérdést, majd a végén csak annyit mondott, ezt is csak azért tette, hogy gyakorolja az angol tudását, nem pedig azért, mert érdekelnék őt a válaszaink.

Miután kigyönyörködtük magunkat a csodás látványban, amely az ablakból nyílt a mélyen alattunk tátongó völgyre, vacsorázni mentünk. A torkom ekkor még nem sokat javult. Szaggató fájdalom nyilalt a manduláimba valahányszor mást próbáltam leengedni a torkomon, mint teát, mézet, vagy a helyi patikusnál vásárolt édeskés gyógynövény szirupot.

Este lett. A falu közepén csattogó dízelmotoros energiatermelő motor beindult, hogy áramot fejlesszen és világost szolgáltasson a lakóházakban. Sétálni indultunk. Akhmed, a sofőrünk csóválta a fejét: nem jó ötlet. Veszélyes. "Itt kiszámíthatatlanok az emberek" - mondta. "Nem jó ötlet." Ránkpislantott, és felfogta, hogy nem sikerült kivernie a fejünkbe rögződött ideát, hogy márpedig mi teliholdas sétát tervezünk, jó nagyot. Fogta hát a kalasnyikov géppuskáját, felöltözött és megadóan ennyit mondott: "Jalla". Gyerünk.

Utcai megvilágításra - már ha annak lehet nevezni azt a gyér kis fényt, amit egy 40 wattos égő teremteni tud maga körül - nem is lett volna szükség. A hold olyan erővel világította meg az egész falut a hegy tetején, mintha feltette volna magában, hogy ezzel kárpótol a korábbi aggodalmakért, és minden erejével erre az egy feladatra összpontosítana. Könnyen kivehető volt minden épület, minden úton heverő kavics, és miután szemünk hozzászokott a sötéthez, messzire elláttunk. Sétáltunk a faluban. Elértünk a nagy víztartályhoz. Egy óriásgödör tátongott előttünk - most kiszáradva, üresen. Esős időszakban itt felfogják a vizet, ezt használják aztán mosásra, mosakodásra. Ivóvízért naponta - vagy kétnaponta - kell lejárni a hegy tövébe. Természetesen gyalog. Szerencsésebb esetben szamárháton. A feketeruhás vékony alakok, asszonyok, fejükön tartva a húszliteres műanyag flakonokat, lassan araszolva kaptattak felfele a lejtőn, amint elhagytuk őket a terepjáróval - már ahol olyan széles volt az út, hogy mindannyian elfértünk rajta. A víztartály cserepes alja arról árulkodott, hogy már hónapok óta nem esett az eső.

 A víztartály

Kellemes este volt, sehol egy lélek, néhol egy eb meg-megcsaholt, de emberfia nem tartózkodott kinn. Egyre messzebb jutottunk, mígnem egyszer csak elértük a hidat. A HIDAT, amitől annyira féltem és iszonyodva gondoltam rá. Ott, kétezer ötszáz méter magasan, háromszáz évvel ezelőtt áthidaltak két sziklatömböt, lehetővé téve ezzel, hogy a szemközti sziklán élő lakosok könnyűszerrel eljussanak a másik faluba. Azelőtt néhány napba telt, amíg "átugrottak" a szomszédba, hiszen le kellett ereszkedni vagy ezerkétszáz méter mélyre, majd újra felkaptatni két és félezerre ... aztán meg vissza. A híd alig volt 15 méter hosszú, talán két méter széles, kétoldalán félméter magas kőfal alkotta a korlátot. Meredek lépcsők vezettek a szikla tetejéről addig a pontig, ahol a híd kezdődött, majd ugyanolyan meredek lépcsők vittek a szemközti szikla tetejére. A hold fényében ezüstösen csillogott a sápadt, halvány áthidalás.

Általában tériszonyom van. Úgy érzem, behúz, magába szippant a mélység. Édeskés émelygés fog el, a gyomrom közepéből indul, nyomul felfele, a tüdőmnél átmegy a gerincembe, és valahol a homlokom mögött köt ki, szédülést, enyhe hányingert és rosszullétet okozva. Most semmit sem éreztem ebből, s ezen magam is igencsak meglepődtem.

Elkalandoztak a gondolataim. Haza gondoltam. Édösre (apai nagymamámra), régen elhunyt bátyámra, édesapámra, aki akkor már több, mint fél éve nem élt. Édesanyámra, aki naponta bizonyára agyonaggódta magát miattam. Barátokra, akik lélekben velem voltak, rám gondoltak. Zen.




Másnap indjárt reggeli után túrázni indultunk, a többi turistával ellentétben (nem voltak sokan, olyan egy-két autónyi), akik csak az éjszakát töltötték a faluban, másnap gyalog leereszkedtek a völgybe, és igyekeztek vissza a fővárosba. Az egész nap a rendelkezésünkre állt. Alaposan körbe akartunk nézni. A reggeli attrakciót egy helyi bárányka szolgáltatta, aki sajnos nem élte túl a "késdobálós mutatványt". A falu apraja-nagyja összesereglett - na nem azért, hogy bárányvágást lásson, ez túl hétköznapi dolog, hanem azért, hogy friss húshoz jusson. Magát a ceremóniát inkább nem részletezem, de annyit leírok, hogy nem telt bele pár perc, és szegény párát máris szétkapkodták a hentesboltból. A hitelesség kedvéért csatolok egy fotót a fentebb említett "boltról" és a néhai bárány boldog tulajdonosáról.



Tovább sétálva napfénynél is megnéztük a víztartályt, majd odébb egy sokkal nagyobbat találtunk, amelynek legalján serény munka folyt. A sáros agyagot gyűjtötték, hogy téglát készítsenek belőle.

Elértük a hidat, és átsétáltunk a túloldalra. A géppuska eléggé hétköznapias dologgá vált addigra. Megszoktuk, hogy minden férfi hátán ott leng az amúgy félelmetesnek tűnő fegyver, de állítólag már csak megszokásból hordják, nem használják. De hogy azért ki ne jöjjenek a gyakorlatból, úgy döntöttek, hogy a híd túloldalán picit kifényesítik a puskacsövet belülről is - azaz megcéloznak egy üres pléhdobozt vagy száraz gazt.

Szinte megszédültem azt látván, hogy a kis lurkó (mindjárt írok róla bővebben) a szemközti meredek szikla falára zergét meghazudtoló ügyességgel és gyorsasággal kaptat fel, hogy elhelyezzen egy üres pléhdobozt. Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki a gyerek miatt aggodalmaskodott. Miután visszaugrabugrált a hídig, kezdődhetett a buli.

Durrrrrrr!
Hogy az a...!
Durrrrrr! (még egyszer!)
Szétmegy a fejem! Ösztönösen a fülemhez kaptam a fejem, és tenyeremmel betapasztottam a fejem kétoldalán lévő lyukat. Ha nem teszem, széttépte volna a robaj. A két fal közt úgy cikáztak a hangok egymás közt, mintha a sziklák pingpongoztak volna velük, és mintha egy végtelen játszma vette volna éppen kezdetét.
Gyors ütemben jöttek a durrok és a trataták. Szorítottam a kezem a fülemen, ahogy csak tudtam.
"Hé fiúk, nektek is lőnötök kell!" - így a vezetőnk.
"Felejtsd el, Akhmed. Én nem vagyok fegyverbarát. Nem fogok lőni." - mondom neki.
"Az igazi férfi tud lőni. Mutasd meg, hogy igazi férfi vagy!"
Ki ne gerjedne be az ilyen provokációra? Eláruljam? Én. Az ilyen zsarolások leperegnek rólam, és fennáll a veszélye, hogy megmakacsolom magam.
"Nem, Akhmed, én nem fogok lőni. Nem szeretem a fegyvereket. Ezt itt pedig még inkább nem." - válaszoltam hidegen.

Ezen aztán jót nevettek, és kezdődött az idegtépő zsarolás elölről. Nem tudom, meddig tartott.A kalasnyikov látványa szorongást keltett a gyomromban. Csomó ült ott vagy mi a szösz... vibrált. Időnként felküldött egy jól célzott szédülést a fejembe. Rossz volt a látványa. Hogy a kezembe fogjak egy fegyvert, amely talán egykor... na nem, ez túl sok volt az én kis érzékeny lelkemnek. Aztán mégis, valami megtört bennem. Nem tudom, miért gondoltam meg magam. Talán annyira rosszul voltam, hogy minél hamarabb át akartam esni rajta. Kezembe kaptam a gépfegyvert, céloztam, és lőttem.
Durrrrr!
A pléhdoboz kacifántos utat írt le, úton a mélybe.
Durrrrr!
A másik is.
Durrrrr!
Az előző kettőt követte a harmadik is.
Akhmednek és jemeni társainak leesett az álla. Nekem szintén. A csendet végül az Akhmed bajsza alól feltörő öblös kacagás törte meg.
"Plis, plis. Ju sut lajk plis." (Fordítanám: police, police, you shoot like police)
Így derült ki, hogy véremben van a kalasnyikov lövészet mestersége. Ezt később, szerencsémre, nem kellett ismételten bizonyítanom. Nagyon elegem volt.
"Indulhatunk végre?"
Vagy egy órán át semmit sem hallottam, és jelbeszéddel kommunikáltam.

Ahogy igértem, visszatérek még a kis lurkóra (a nevére már emlékszem, nagyon valószínű, hogy Ahmednek vagy Mohamednek hívták). Valahol a sárgödör körül tapadt ránk, és levakarhatatlan volt. A többiek próbálták elhessegetni, de nem sok sikerrel. Hol előttünk botladozott, lassítva minket is, hol lemaradozott és már-már úgy tűnt, végleg feladta, aztán nagy sietve utolért ismét bennünket, hol pedig a Akhmed idegeit tette próbára sok-sok kérdéssel. Végül én magam is megszoktam a jelenlétét, a vidám ugrabugrálását, tört angol csacsogását. Virágot szedett, nekem adta, kézen fogott, és azt mondta, ő az én idegenvezetőm. A végén nagyon megkedveltem.

 A névtelen idegenvezetőm

Mire visszaértünk, már készen volt az ebéd, sőt, már kicsit ki is hűlt. És az is jó, hogy csak utána árulták el: a kis áldozati bárányt tálalták fel.

(9) Sana'a -> Shaharah

Utolért a végzet
Enyhe túlzás, de tény, hogy nem sokat aludtam az éjjel. Kínzott a torokfájás. De nem ám afféle enyhe fájdalomról van szó, hanem olyanról, hogy azt hittem, a víz se megy le a torkomon. Tea, tea, tea... kávé, tea, tea, tea... ez volt három napig a kaja. Másra rá sem tudtam nézni. Az antibiotikumok a negyedik nap reggelén hatottak. A mai napig nem értem, hogy múlhat el a torokfájás egy pillanat alatt. Még azt is alaposan meg kellett fontolnom, hogy nyelek-e egyáltalán, annyira fájt a torkom. Egyszercsak nyeltem egyet, és nem fájt. Nyeltem még egyet, és nem fájt. Meggyógyultam. Egy másodperc alatt. Ha valaki érti ezt, kérem jelezze. Addigis csodaként kezelem :c)

Komolyan fontolgattam, hogy ágyban maradok, a betervezett háromnapos északi tartományba irányuló utat kihagyom, majd csatlakozom a csapathoz, miután viszzatértek. Igaz, ebbe belefért egy kis parázás is, ugyanis borzasztó tériszonyom van, és a történetek, amelyekkel ezeddig "kecsegtettek" és "szórakoztattak", nem győztek meg arról, hogy bizonyosan élvezni fogom az utazást és a látványt. Kételyeimet azonban eloszlatták, és nem volt más választásom: be kellett szállnom a Shahara felé induló bérelt kocsiba.

Rendőri és katonai kisérettel vonultunk ki a városból. Mindez kötelező volt - a terroristák miatt a turistákat páncéltörővel és hatalmas golyószóróval védik. Ez persze valahol biznisz, mert nem ingyen csinálják, csak éppen semmi értelme, ráadásul szemet szúró. Ha simán beülök egy taxiba, rám se rántnak a terroristák, sőt, fogalmuk sincs, hogy ki ül a kocsiban. Ha katonai kisérettel vonulok, akkor biztos célpontja vagyok minden ellenséges robbanószerkezetnek. Ezt tudták a katonák is, így a biztonság kedvéért vagy kétszáz méteres lemaradással követtek bennünket (hogy nekik semmi bajuk ne essen, ha netán jönne egy támadás - sosem lehet tudni). Erről a hirtelen kiagyalt tervről azonhban haza nem is tudósítottunk előre. Vajon mennyire lett volna megnyugatató egy ilyen szövegű SMS: "Északra megyünk, a senki földjére (ahol szabadon bujkálnak és mozognak a terroristák). Aggodalomra semmi ok, katonai védelem alatt állunk, géppuskákkal biztosítják az utazás problémamentes lefolyását.

Katonai védelem alatt

Egy ideig aszfaltút vitt bennünket, aztán letértünk egy poros, homokos-sivatagos útra, és nagy meglepetésünkre a katonák is búcsút vettek tőlünk. Szerény véleményem szerint, melyben a többiek is osztoztak, ha valahol bujkál egy elvetemült terrorista, akkor nem az aszfaltút mellett, hanem itt, ahol a madár se jár, csak a turisták és pár helyi lakos. De ezen már régen túltettük magunkat. A torokfájásomra rátett egy lapáttal az is, hogy borzasztó hőség volt, és az út olyan poros volt, hogy alig lehetett látni a kocsik által felkavart porfelhőktől. Nem tudom, hány óra hosszat tartott az út. Mindössze egy kisebb települést érintettünk, ahol koromfekete néger gyerekek integettek  A távolban feltűntek a 2500m magas hegyek barátságtalan, meredek sziklái. Vezetőnk a legmagasabb csúcsra mutatott. Oda megyünk. Jót nevettünk.

Mint kiderült, tényleg oda tartottunk. Pánikba estem. Hogyan akarnak ezek oda feljutni??? Hiszen ez teljes képtelenség! Ezeknek elment a józan eszük! Mindent a pénzért? Ha a turista oda akar menni, odavisszük? Közben lehet, hogy szitává lőnek, ha mégsem akkor a szakadékba zuhanunk, de első a vendég. Ő fizet, ő mondja meg, hova megyünk. Helyettük kell gondolkoznom, nem tehetem kockára az életemet csak azért, mert a ő vakmerő büszkeségük nem engedi, hogy esetleg megjegyezzék, vagy netán beismerjék, hogy kész őrültség az ötlet! ... Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben egy jó ideig, miközben egyre közelebb jutottunk a hegy lábához, a sziklák pedig még meredekebbnek és felelmetesebbnek tűntek, mint a távolból.

Mindössze egy településen keresztül vitt az út Shaharába

Elértük az alaptábort. Kis pihenő, vízivás, izzadtságtörlés, pisilés, kocsicsere. Egy öreg Toyota terepjáróra váltottunk. Kerékgumija sima, akár a tükör. EZZEL akarunk felmenni a hegyre? Ebben a pillanatban a lelki kimerültség (és fizikai lemerültség) olyan fokát értem el, amikor már minden mindegy volt. A torkom sajgott a száraz portól, égette még a víz is, testem sajgott a hosszadalmas zötykölődéstől és a rekkenő hőségtől, lelkem az évődéstől. Nincs visszaút. Allah kezében vagyunk.

"Na, ugorj fel a kocsi hátuljára!" Kiderült, hogy nem az utastérben, hanem a hátsó rakodórészen utazunk tovább. Ott kényelmesebb. Állva. Erősen fogódzkodva.

Felzúgott a motor, nekivágott a meredek lejtőnek. Komótosan haladtunk felfele, aránylag széles volt az út, nem volt tériszonyom sem. A kocsi hátulja meg-meglódult néha, oldalra csapott, máskor előre, de úgy gondolom, hogy abban a pillanatban az adrenalim szintem olyan magas volt, hogy nem féltem. Sőt, emlékszem, hogy kifejezetten élveztem az utat. Két vagy három órán át kaptattunk felfele, keskeny szerpentineken, szakadékok peremén, az egyetlen felfelé vezető lyukacsos, göröngyös úton.

Amikor megpillantottuk a települést a hegy tetején, nem akartam hinni a szememnek. Már sötétedett, és telihold volt. Ha filmben látom, nem hiszem el, hogy létezik ilyen, és megjegyzem, hogy a rendező picit elragadtatta magát. De hát ott álltam a terepjáró hátulján, és leesett állal bámultam. Beállt a zen.

Shahara település, 2500m magasan

Magyarázat képpen: amikor azt írom, hogy beállt a zen, akkor egy olyan pillanatra gondolok, amely ritkán történik meg. A csodálat, ámulat, a jó érzés legfelsőbb fokának egyfajta keveréke, amikor egyszerre jó lenni, és kívánni, hogy megálljon az idő. Megszűnik egy pillanatra a világ. A látvány, az érzés elhatalmasodik rajtam, egy pillanat töredékéig talán gondolok valakire. Elhunyt családtagjaimra, barátaimra... "ha ezt mama látná" ... "ha ezt elmesélhetném apunak"... "amikor ezt anyukának mesélni fogom"... aztán megszűnik az is. Nem csak olyan, mintha megszűnne. Ténylegesen megszűnik létezni minden, és beáll a teljes csend. A szívben, az elmében, mindenhol. ... Nem szokott sokáig tartani a varázslat, de amikor utolér, olyankor valahol mélyen nagyon megnyugszom.

(8) Sana'a (Patrik színre lép)

Ismét a főváros zaja, a mézeskalács házikók meseszerű látványa, az elragadó éjszakai megvilágítás... ide csöppentem vissza. A terv: 1-2 nap itt, aztán újabb uticélok.

Patrikról már régebben hallotam. Az internetes oldalról kiderült, hogy egy prágai származású fickóról van szó, aki már néhány éve Jemenben él családjával. Gondoltam, felkeresem. Mivel a telefonszám, amit a srácok megadtak, nem működött (utólag világos, hogy rossz számot adtak meg, nehogy füstbe menjen az üzlet, hiszen akár velük is folytathattam volna az utazást), egy internetes kávézóban kerestem ki a weboldalt, ahonnan megszereztem a telefonszámot, és felhívtam Patrikot.
- Hol vagy?
- Fogalmam sincs. Valamilyen piac mellett.
- A nagypiac mellett?
- Fogalmam sincs.
- Add a tulajt.

Aztán értem küldött egy jemanuszt.
Innentől fogva könnyebb lett az életem, mert Patrik sok mindent elintézett. Neki is volt egy utazási irodája, turistákat utaztatott Jemenben. Ismerte az országot, a helyi viszonyokat. Valahol kellemetlen volt, hogy európaiasította az egészet, viszont kellemes volt a megbízhatóság érzése. Kellemetlen volt, hogy pizzériába vitt ebédelni. Kellemes volt, hogy utána otthonában vendégelt meg, és együtt tölthettük vele a nap hátralevő részét, melyben életét, és Jemen életét mesélte el. Itt találkoztam egy házaspárral, Katkával és Matyóval (így írom, ahogy ejteni kell, merthogy szlovákul másképpen írják :) És ettől kezdve együtt utaztunk tovább.

Patrikkal megegyeztünk. A végső, legeslegutolsó, csak nekünk nyújtott árkedvezményes, abszoltút testre szabott árakból lefaragtunk még jócskán, aztán nyugovóra tértünk.


(6) Taizz

_______________
Taizz - még egy nap

Végre találtam egy helyet, ahol igazi arab kávét csinálnak. A tulaj törte az angolt, így sikerült kardamonos kávét innom reggel. Amúgy gond a kávé. Átlátszó, világosbarna színű kotyvalék, amelyben úsznak az őröletlen, pörköletlen kávészemek, túlédesített lötty, aminek sem kávéíze, sem hatása. A tea más. Az nagyon finom! De nekem kávé kell!!!


__________________
Jebel Saber - nőuralom

3070 méter magasságig visz a vadonatúj aszfaltút. A szaudi király adománya Jemennek. Szereti ezt a helyet, s hogy itt tölthesse néhány szabadnapját, megcsináltatta a szállodához vezető utat. Gáláns gesztus. Odafönn, a hegy tetején katonák őriztek mindent, még a lélegzetünket is. De nem volt gond a fényképezés. Hideg szél fújt, nem időztünk sokat.

Este belelapozok a könyvembe: Jebel Saber... nőuralom? A nemjóját! Mit jelentsen ez? A hegyen lévő kis települések jellegzetessége, hogy a családokban matriarchátus uralkodik. Ezt megintcsak a könyvekből tudtam meg, később. Titkolták? Szégyellték előttem? Talán ez utóbbi. Visszagondolva már világos, miért nem volt az anyóka arca eltakarva, miért nem viselt kendőt, miért állt szóba idegen férfiakkal. 3000 méter magasan nem az iszlám uralta a Jebel Sabert. Éppen kenyeret sütött a kemencében. Megmutatta a kemencét, a puha, friss, lángos alakú kenyeret. Egyet a kezembe nyomott.

Ezek a srácok tudják, hova kell vinni a turistákat. Ismernek minden kis zugot, megállót, ahol "szép" és giccses turista fotókat lehet készíteni. Nem értik, hogy én a mindennapok egyszerűségére mozdulok. Arra, ahogyan a halpiacon az árus megtörli izzadt homlokát. Ahogy a lefátyolozott fiatal nő karjára veszi gyermekét. Ahogy az aggastyán átszellemülten imádkozik. Nem értik, miért vagyok vevő az omladozó városfalakra. Ugyanakkor imponál nekik, ha őket fényképezem :) Mindezzel semmi bajom, csak néha lekésem a "pillanatot".

(5) Al-Khoka -> Al-Makha -> Taizz

_______
Al Makha

Napkelte a tengernél. Csodás. De menni kell tovább.
Nem értik a fiúk, hogy mit akarok Al-Makhában. A könyv azt írja, a mokka erről a városról kapta a nevét. A tenger leszűkül, Afrika partjai mindössze pár kilométerre vannak innen. A fiúk azt mondják, lepusztult hely, nincs látnivaló. Ráadásul rossz az út. Nem hiszek nekik... pedig lényegében igazat mondanak. Azt mondják, amit ők látnak: egy lepusztult hely, eldugott városka, romba dőlt koloniális épületek házfal-maradványaival és nehézkes élettel. Amit nem értenek, hogy ami nekik szemétdomb, az nekem szemétdombon legelő , kutya, kecske (micsoda fotó téma)! Ami nekik egy kihalt mecset, az nekem agyagból épült egyedi stílusú, hófehér építmény, amely előtt déli (vagy egésznapos, esetleg egész élete?) álmát alvó férfi. Ami nekik csak tenger, az nekem csodás színkeben pompázó tiszta víz, melyben a helyi fiatalok lubickolnak vidáman, a tenger sós illatát és cseppjeit arcomba fújó vad szél. Ami nekik egy gyerek, az nekem kis halász, aki büszkén és boldogan viszi zsákmányát egy zsinóron felfűzve.

A tengerparti séta jót tesz Mutinak is. Mint az árnyék, úgy követ mindenhova. Beszédbe elegyedik az emberekkel. Egy épület mellett egy nagy halom injekciós tű hever kidobva. A rácsos ablakon át nagy termeket látok, sok-sok emberrel, vaságyakkal. Kórház... Betegek...

____________
Egy afrikai falu


Úton Taizz felé agyagházakat pillantok meg az út mentén. Kérdezem, mi ez? "African village" - afrikai falu - mondják. "Wanna stop here?" - megálljunk? - kérdezik, de meg sem várják a választ, mert úgyis ismerik a választ. A szememben felcsillanó izgatottságból látják, és mosolyogva nyugtázzák, hogy megint egy "erőltetett" pihenő vár rájuk.

A falu a semmi közepén van. Nem a tengernél, nem a hegyek lábánál, az úttól is elég messze ahhoz, hogy ne zavarja őket a forgalom (bár itt alig lehet ilyesmiről beszélni). Megállunk az első világosbarna, nádfedeles agyagháznál. Néhány koromfekete kisgyerek szalad felém. Pár perccel később már úgy érzem magam, mintha egy csiripelő verébraj közepén lennék. Csicsergés, kiabálás, hancúrozás, ugrándozás. Életre kelt az egész oázis, mindenki el akar kisérni, közben akarva-akaratlanul, egyhúzomban húzogatom a fényképezőgép "ravaszát".

Komótosan füstölgő tűzhelyek... Földbe vájt kút, melynek pereme egy traktorkerék... és meglepő tisztaság! Talán a legtisztább hely az egész országban. Mindent felélnek... vagy elégetnek... egyáltalán: van mit felélni? Nincs nyomor, a gyerekek egészségesek, vidámak, nem alultápláltak - ez megnyugtat. Biztosan ezért is szöktek át Etiópiából, Szomáliából.

_________
Irány Taizz

Fura hangulat uralkodik a kocsiban. Hangos, vidám zenét szolgáltat Akran, aki egy személyben sofőr és "DJ". Száguldunk a sima és forró aszfaltúton. Akran énekelni kezd. Menet közben hófehér trikót vesz magára, megfésüli aprógöndör haját a visszapillantó tükörben. Nem tudja, nem is akarja leplezni izgatottságát. Pár pillanat múlva feltűnnek Taizz első házai.

Jemen 2. legnagyobb városába értünk. Ha beleszámítjuk a környék lakosait is, akkor akár négymillió is lehet. A legjobb szállodát kapjuk - az útikönyv is előkelő helyre sorolja a Yemen Tourism Hotelt. Tőlem behúnyt szemmel két csillagot kapna, de ez mit sem számít. A fiúk szabadot kaptak. A sofőr amúgy is haza látogat, mert ebből a városból származik, Mutija pedig szabadon bóklászhat. Magam akarom bejárni a várost, kiséret nélkül. Bizonyára nem veszélyes, mert gond nélkül enged utamra. Bejárom a medinát (az óvárost a vaskos városfalakon belül), ellátogatok a qat-piacra (focipálya nagyságú, fedett tér), körös-körbe nyúlketrecre hasonlító emeletes tákolmányok, bennük szanaszét heverésző emberek, akik buzgón rágcsálják a friss zöld levelkéket. "Beolvadjak"? Veszek egy adag zöld izét, egy palack ásványvizet (öblögetni kell) letelepedek egy helyre, és nekifogok a rágcsálásnak. Ha eddig nem voltam feltűnő, akkor most az vagyok. Az emberek messziről kiszúrnak, köszönnek, kiabálnak, odajönnek hozzám, kezet fognak. Értékelik, hogy a helyi szokásoktól nem félek, és tisztelem őket.

_______________________
Gond van a kosztpénzzel, fiúk

Végre könnyű vacsorát fogyasztok.
Nehézkes az étel-téma a fiúkkal. Nagy húsevők. Bárhol megállunk, húst eszünk. Reggelire, ebédre, vacsorára olyan adag juh-, csirke-, kecskehúst terítenek elénk, hogy szinte alig tudom bekebelezni. Automatikusan átveszem a ritmust, s gyorsan magamba dobálom az ételt. A srácok sürgetnek, gyorsan, gyorsan, mennünk kell tovább. ... nem igazán az én stílusom, és kezd zavaró lenni az állandó hajsza. Persze, nekik kell a hús, mert a qatot meg kell alapozni. Nem szabad éhgyomorra fogasztani. Olyasmit kell enni, ami sokáig kibír a gyomorban, hogy a qat meg ne ártson, mivelhogy a qat-rágcsálás hosszadalmas folyamat. Ebéd után azért kell sietni, mert be kell szerezni a friss qat-leveleket a piacon. Így aztán minden a qat és az evés körül forog. Ráadásul nem kis pénzbe kerülnek a terülj asztalkám ebédek és vacsorák, amiket mindig én fizetek.

Nem jó ez így - mondom nekik. Ma este magam vacsorázom.
Az ebéd árának nemhogy tizedéért, de huszadáért vacsorázom! Kicsit szomorú a felismerés, hogy "kihasználnak". ... Friss mangó-dzsúsz. Aggódnom kéne... "No water, please". De azért beleteszi a jeget, ami szintén vízből készül. Legyen, aminek lennie kell, gondolom, és felhajtom a frissítő italt. És nem történt semmi :) Ezekután korlátlanul ittam a frissen préselt gyümölcsleveket is.

(4) Al-Hajjarah -> Al-Khoka (tenger)

Irány a tenger! A Vörös-tenger! Milyen szépen hangzik a neve. Az alakja is teljesen egyedi. Izgalmas volt útnak indulni.

Még nyirkos volt a levegő és hideg. Ali egy kazettát nyomott a kocsi autórádiójába. Kellemes női hang énekelte a reggeli imát. Csak egy hang, kellemes dallam, számomra érthetetlen szöveg, csak az "alláh"-ot csíptem el majd minden mondatban. A kocsi csendes gurulása a lejtőn lefelé, a komoly szerpentinek gyors váltakozása, a komor hegyek vonulata - mindez egy olyan képet alkotott, amely ott és akkor felejthetetlen benyomást keltettek bennem. Fájdalmat, amiért otthagyom azt a helyet.

Az aszfaltút meglehetősen jó minőségű volt, Ali bátran vette a kanyarokat, a terepjáró könnyedén vette a kihívásokat. Az egyik kanyarban egy csapat emberke néz ráncolt homlokkal a szakadékba. Lassítunk. Egy autóroncs hever vagy 50 méter mélyen a szakadékban. Friss roncs. Azt mondják, most történt. Pár kilométerrel odébb megállunk egy útmenti étkezde mellett, csendben reggelizünk. Szemközt egy koromfekete pléh-tákolmány, ahol autógumi csere, olajcsere, valami hasonló üzemel. Ali magába száll, ellenőrzi a kerekben a nyomást, átnézi a motort, feltölti a vizet... kicsit én is megnyugszom.

Zabid, egykori egyetemi város. Már rég nem az, ami volt egykor. A vén mecset rozogán és magányosan áll. Beengednek, de a minaretbe tilos a belépés. Nem a vallásunk, hanem az omlásveszély tiltja. Kár. Itt pár fillérért megtehettük volna, amit máshol még akkor sem, ha ezerszeresét kínáljuk.

Járom a várost. Fullasztó a meleg. A Haraz és a tenger közé beszorul a meleg. Nem mozdul a levegő. Ez Zabid. Minden zárva, az új mecsetben imádkozik mindenki. Egy olasz kalmár-házban keresek menedéket, de csak a nap elől, a meleg itt is utolér.

Közel vagyok Afrikához. Látom az arcokon. Néger gyerekeket látok az utcán. Felszabadultan játszanak, labdáznak. Megcsodálják a fényképezőgépet, pózolnak, kicsit majmoskodnak... vidámak és önfeledtek.

Néhány órával később megpillantom a tengert.

Lakosztályom egy kis bungaló. Szerény kis viskó, de megfelel. Fürdeni szeretnék, azonban a labda-nagyságú medúzáktól megriadok. Kagylók. Öklömnyi nagyságú, színes, kecses alakú, gyönyörű kagylók. Egy, kettő, tíz... száz! ... Halászcsónakok, halászviskó, kóbor eb. Féljek tőle? Megsimogassam? Az állatok iránt érzett vonzalom fölött győzedelmeskedik a józan ész: tartom a távolságot.

(3) Egy kis séta a Haraz hegységben

Aktív pihenéssel töltöttük a következő napot. Sok volt a nagyvárosi zaj, a kipufogók bűze, ránk fért egy kis csend, nyugalom.

Száraz és kopár volt a Haraz hegység. Ameddig a szem ellátott, barna vonulatok húzódtak, és nap szinte perzselte csupasz sziklákat és a kiszáradt füvet, földet. Helyenként élénk zöld foltként virított egy-egy megművelt földdarabka, amelyen qat-cserjék élték vidám, gondtalan életüket, mit sem sejtve a megművelés és öntözés nehézségeiről és viszontagságairól. Honnan szerezték a vizet, nem tudom.

Elhagytunk egy szomáliai falut. Afriaki menekültek éltek ilyen messze-magasan, elbújva az arab világ szeme elől. De nem agyag házikókban, hanem kőből épült házakban.

Jó volt a csend. Áthatotta egész testemet, a meleg a csontomig ért, és kellemesen cirógatott.