Az utazás
Bevallom, rosszabbra számítottam. A Royal Jordanian azonban kényelmesen és aránylag rövid idő alatt elrepített Sanaaba (ejtsd: szaná), ammáni átszállással, ahol mindössze 3,5 órát kellett várakozni. Itt egy cseh-szlovák négytagú csapat jóvoltából kaptunk tippet, hogy hol szálljunk meg, mert bizony nem volt foglalva szállodánk.
Tudni kell mindjárt a legelején, hogy low-cost utazásról volt szó, ahol nem a kényelem és a fényűzés a lényeg (bár nem tudom, hogy ez Jemenben egyáltalán esedékes-e), hanem az utazás és minél több hely felkeresése, az igazi jemeni élet megtapasztalása.
Hajnalban érkeztünk Sanaaba, és rövidebb huzavona után beleegyeztünk, hogy tíz dolcsiért vigyenek el a város szívébe, ahova a szálloda tippet kaptuk. Picit sokalltuk az árat (nem azért, mert sok lenne, hanem mert hogy Jemen...) de hajnalban kinek van kedve alkudozni és másik taxit keresni? A kívül poros (belül még porosabb), rozoga, rozsdás taxi félelmetes gyorsasággal haladt a város szíve felé, és jó sokáig mentünk, mire elértük a szállodát. A taxi nem várt, velünk pedig közölték, hogy nincs üres szoba.
Most mi a francos fenét csináljunk hajnalban egy ismeretlen, kihalt városban, ahol az egyetlen szálloda, amelyet ismerünk, foglalt? Szidtam magamban Andrejt, hogy ilyen könnyelmű, de saját magam még jobban, hogy ennyire megbíztam benne. Végül elindultunk (hatalmas hátizsákunkkal a hátunkon), hogy találjunk egy másik szállodát, mert úgy gondoltuk, hogy kell a közelben lennie egy másiknak is. Elvégre a főváros szívében vagyunk. Pár perc gyaloglás után találtunk is egyet, és volt üres szoba, és olcsó volt.
Nagyon olcsó!
A színvonala is.
De kit érdekel ez ilyenkor? A fő, hogy volt egy szoba, benne két ággyal és elviselhetően tiszta ágyneművel. Boldogságunkhoz nem kellett több.
Kiadós 4 órás alvás után keltem (badarságnak tűnhet, de most aludni jöttem Jemenbe, vagy utazni, látni, fotózni, magamba szívni mindent???).
Felráztam Andrejt (nagyon hálás volt :p). Jól összejöttünk mi ketten - ő, az álomszuszék, nagyalvó, akinek két órát tart, amíg felébred és elkezd kommunikálni, meg én, a koránkelő, keveset alvó, virgonc típus, aki kinyitja a szemét és attól a pillanattól fogva éber. Igaz, az ellenkezője is igaz: lehunyom a szemem és abban a pillanatban mély álomba zuhanok.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Tipikus jemeni "mézeskalács" díszítés . Az egész óváros építészetére ez a stílus jellemző.
Mintha az egész várost egy cukrászmester tervezte volna.
Kilenckor nyakunkba vettük a várost. Komótos tempóban indultunk, kávé után kutatva. Kávét nem találtunk. De centrumot sem. Pásztáztam a házakat, keresvén a beígért mézeskalács házikókat, de semmi jele nem volt, hogy közelednénk hasonló helyhez.
Az angolunkkal nem sokra mentünk. Nem értették a kérdést: "Where is the city centre?" Még egyszerűsítve sem: "Sanaa centre?" Csak néztek, mosolyogtak, aztán az egyik alak mutatott egy irányba, arra indultunk. ... Pár perc gyaloglás után kezdett gyanús lenni a dolog, szerencsére egy katonaszerű fiatal fickóba is belebotlottunk, aki nagyon tört angolsággal beszélt, és elkisért bennünket egy üzletbe, miután most már nem a centrumot kerestük, hanem a "szúk"-ot, azaz a piacot, gondolván, hogy a piacot keresve eltalálunk a városközpontba.
A harmincadik ember megkérdezése után végre valahára olyan emberre találtunk, aki elvezetett minket a belvárosba. Mondanom sem kell, az orrunk előtt volt, ott bolyongtunk körülötte, csak mindig rossz irányba indultunk. ... Tudom, ez furcsán hangzik, de ott és akkor nem tudtuk megtalálni. Na mindegy, a lényeg, hogy rátaláltunk és boldogok voltunk, hogy belefeledkezhettünk a csodás látványba. Agyagból épült többemeletes épületek sokasága, düledezve, roskadozva, szorosan egymásra nyomva, szűk sikátorokat kialakítva ahol zajlott az igazi élet. Turista csak elvétve, jemeni annál több!
Szűk utcácskák, dülöngélő házak látványa fogad és ragad magával mindenkit.
Mint ahogyan az lenni szokott, az első napokban az ember nem nagyon ismeri a helyi szokásokat, hagyja magát tőrbe csalni, becsapni, megveszi a drága szuvenírokat, de ez már benne van a pakliban. A "tőrbe csalni" kifejezést itt szinte szó szerint is lehetne venni, de nem drámai és tragiskus értelemben. A helyi népviselethez tartozik a "dzsambia", amely egy hatalmas tőr, amit széles derékszíjon rögzítve hordanak a hasukon. Minél fényesebb és nagyobb a tőr, annál nagyobb a.... tekintély :) A dzsambiáról majd bővebben is írok később, most visszatérek az első nap eseményeihez.
Andrej barátomat megszólította egy fiatal kerítő, aki a szolgálatait ajánlotta, mint idegenvezető. Azt mondta, a bátyjának van egy utazási irodája, elintéznek minden hivatalos okmányt, igazolást, engedélyt, bebiztosítják a kocsit, és az árban minden benne lesz.
Az utikönyvekből előzőleg kiolvastuk, hogy tényleg gond lehet elintézni az utazáshoz szükséges okmányokat egy közönséges turistának, elsősorban azért, mert nem találja meg a hatóság épületét, másrészt pedig, ha nem beszéli a helyi nyelvet, akkor semmire sem megy. Jemenben katonai ellenőrző állomások, ún. "checkpointok" vannak mindenütt, ahol fel kell mutatni a turista rendőrség jóváhagyását, hogy utazhatunk arrafele. Az időpontokat gondosan be kell tervezni, és állítólag szigorúan be is kell tartani. Mindezt utazásunk során egy alkalommal sem tapasztaltuk, de erről megintcsak később.
Vissza a témához: mindezt még elevenen az emlékezetünkben tartva, nem akartunk sokáig keresgélni az utazási irodák (értsd ezalatt: poros kis bejáratok, gyér kínálattal, ákombákom betűkkel kiírva, hogy mit ajánlanak, vagy még az sem, csak kerítők, mint ez a fiú is, aki mellesleg Mutijah névre hallgatott).
Majdnem minden második kis zug egy ilyen kis vegyesbolt, ahol minden kapható.
Miután ráálltunk és megegyeztünk, hogy egyelőre tennénk egy kétnapos körutat Sanaa körül, és utána meglátjuk, elvitt minket az üzletükbe (amely az utazási iroda is volt egyben). Az üzlet alatt megintcsak azt kell érteni, hogy volt egy helyiség, ahol turista cuccok voltak kiállítva: képeslapok, dzsambiák, kaftánok, ülőkék. Olyasmik, amit egy helyi lakos aligha vesz meg az üzletben. Az ilyen kellékek vásárlása a legnagyobb piacon teendő, nem pedig üzletekben! Végülis a bátyus, alig 25 éves srác, szivélyesen fogadott bennünket, leültetett maga mellé, és teával kínált, miközben átestünk a kötelező kérdéseken és válaszokon, és rátértünk a tárgyra: utazni szeretnénk, mit kínál, mennyiért, mivel, kivel, hogyan, mikor.
Hosszúra nyúlt az egyezkedés. Előkerült a térkép, a számológép, arab nyelvű beszéd (ők egymás közt) és szlovák nyelvű egyeztetés (mi kettőnk közt). Végül a fiúk és őszinte egyezkedésük annyira megnyerő volt, hogy az eredetileg tervezett két napból 6 nap lett. Többet nem mertünk már tervezni, mert mi van, ha csak megjátszák az őszinteséget, ha átvernek, ha időközben kicsit megedződünk, és jobban tudunk majd alkudni. Tovább keresgélni nem volt kedvünk, hiszen az első napok pakliját (amelyről már fentebbe említést tettem) mindenképpen meg kell élni. Ugyanakkor picit sokalltuk az árat... sokalltuk, de csak jemeni viszonylatban. Igazából fogalmunk sem volt, hogy mennyit keresnek rajta, és mennyit nem. Mint később kiderült, szinte semmit nem kerestek ratjunk, és tényleg szimpatizáltak velünk.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Az üzleti megbeszélés után áttértünk a barátságosabb témákra - élet, életviszonyok, család, munka, arabvilág, turisták, politika. Közben ebédidő lett, és Ali (a bátty) felajánlotta, hogy ebédeljünk velük, elvisznek a legjobb helyi "étterembe". Egy ideig vonakodtunk, mondván, hogy mi még szeretnénk várost nézni, de aztán arra gondoltunk, hogy ennél kiválóbb alkalom nincs is arra, hogy helyiekkel ebédeljünk egy helyi étteremben.
Ez is egy közkedvelt eladási mód (és hely)
Itt meg kell állnunk egy rövid időre, hogy tisztázzam az étterem szó fogalmát. Az étkezde, vagy kifőzde talán illőbb lenne rá, de egy európai lelki szemei előtt még így is csak legfeljebb egy talponálló képe rajzolódik ki.
Nos, kedves olvasó, a következőt próbáld magad elé képzelni:
1. Por mindenütt - az utakon, ablakokon, házak tetején, az út menti portékán, egyszóval mindenhol. 7 hónapja nem esett egy csepp eső sem, de még ha esett is volna, Jemen sivatagos, poros ország, ahol a szél behord mindent az apró szemcsékkel, ahol nincs értelme lemosni a kocsit, mert másnap ugyanúgy néz ki, ahol nincs értelme ablakot mosni, s ahol a pornak semmi jelentőséget nem tulajdonítanak. A port meg kell szokni, kész!
2. Sok-sok ember, kevés hely. Azért nem hasonlítható kínához, de nyüzsgés és eleven élet jellemzi az mindennapos utcai képet. Ebédidő tájt pedig sokkal inkább, hiszen mindenki igyekszik jóllakni, hogy aztán átadhassa magát a qat élvezetének (de erről, megintcsak, egy picivel később). És persze, hogy helyi étterembe megy az ember, hiszen nem kerül többe, mintha otthon étkezne az ember.
3. Nincs helyfoglalás, nincs étlap, nincs idő semmire, dolgozni kell serényen. Konyha sincs. Az étel a szemünk előtt készül, hatalmas lángon, amelyet a maximura állított gázégő okád ki magából, és amely a fazekak mellett magas csap fel a magasba. Mindez senkit sem zavar, ez teljesen normális itt, mint ahogyan az is, hogy hatalmas zaj uralkodik az egyetlen nyitott teremben. Nemcsak azért mert gázégők zaját kell túlkiabálni, hanem azért is, mert evés közben mindenkinek jár a szája, hangosan kommentál mindent, hadonászik, miközben mohón tömi magába (természetesen kézzel) az elébük tett ételt.
Az étel nevére most nem emlékszem, de majd biztosan eszembe jut. Hüvelyes zöldséggel szétfőtt marhahús volt, amelyhez frissen sült kenyeret kaptunk (arab kenyeret, természetesen) és fennséges volt! Kár, hogy nagyon kellett sietnünk. Sürgettek, láttuk rajtuk, hogy tűkön ülnek. Mert ők bevágták az egészet, mint kacsa a nokedlit, és már távoztak volna, hogy helyet adjanak a még éhes vendégeknek. Legalábbis ezzel magyarázta Ali társai türelmetlen tekintetét. Megadtuk magunkat. Magunkba dobáltuk az ételt, és gyorsan odébbálltunk.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Aztán nemsokára rájöttünk, hogy miért kellett ennyire sietnünk. Mindennek a qat az oka. Volt, aki katnak, mások gatnak ejtették, de ugyanarról a bokorról volt szó, amelynek levelkéit vidáman és szorgalamasan rágicsálták ebéd után - egészen késő estig. Ez a növény pedig tiltott az egész világon, kivéve Jement és Etiópiát, és a gyenge kábítószerek közé sorolják. Csak azt nem értem, hogy akkor nálunk pl. miért nem tiltják be az alkoholt? Mert komolyan mondom: két óra kemény rágicsálásomba került, mire olyan állapotba kerültem, amit idehaza egy pohár bor elfogyasztása után érzek!
Jemenben talán nincs is ember, aki ne hódolna a "katolásnak", beleértve a buszsofőröket és taxisokat is, és az utikönyvek szerint az ország produktivitása teljesen lebénul a délutáni órákban. Ez részben igaz is, de szerintem feleslegesen nagy feneket kerítenek a dolognak. Egy szó mint száz: meghívtak bennünket is katolni (nevezzük csak így a továbbiakban Jemen kedvenc időtöltését az egyszerűség kedvéért :) Legyük őszinték: ki tudna nemet mondani egy ilyen meghívásra? Ne értsen senki félre: nem a qat csábított, hanem az, hogy bemehettem egy jemeni arabus házába, vendégül látott a saját otthonában, szinte családtagként kezelt. Mindezt akkora megtisztelésnek vettem, hogy badarságnak tartottam visszautasítani az ajánlatot. Nem beszélve arról, hogy aki elfogadja a meghívást, az óriásit nő a jemeniek szemében.
A meghívást azonban megelőzte a qat vétele. Elmentünk hát a qat-piacra, ahol nyakra-főre kínálták az értékes portékát. Nem tartott kevés ideig, mire kiválasztották számunkra a legjobb minőségű árut, gondosan végigkóstolva a kínált árut, megvizsgálva, megízlelve a zöld levelecskéket. Természetesen mindenki ezt csinálta a piacon, miközben arcukra kiült a hozzáértők jól ismert kifejezése, ezzel is jelezvén az esetleges csalóknak, hogy nem akárkivel állnak szemben. S miután minden szakértelem bevetése után sikerült kiválasztani a kis najlonzacskónyi levelkét, irányt vettünk, és elmentünk Aliékhoz. Itt a vendégfogadás rituálisainak egy egész sora várt bennünket. Hogy csak a legmeglepőbbet említsem: szagos fűszert gyújtottak, és fölé kellett állnunk szétvetett lábbal. A füst a termékenységünket biztosítandó... Mondanom sem kell, hogy ők valamennyien tradicionális népi viseletben, vagyis dzsalábában, azaz hosszú, földig érő fehér ruhában, vagyis a füst mind benn maradt a ruha alatt.
Aztán megkezdtük a katolást. A szabályok nagyon egyszerűek: rág meg egy kicsit a levelkét, de ne túlságosan, és vigyázz, hogy le ne nyeld! Szépen gyűjtögesd a szájüregben. Időnként igyál egy korty vizet, a vízzel mosd át a pépet is. Ugye mondanom sem kell, egy óra múlva egy hörcsögtanára hasonlítottunk leginkább. Mindez persze senkit sem zavart, legkevésbé bennünket. Sőt, látva házigazdáink elismerő tekintetét és megjegyzéseit, mellyel jelezték, hogy nagyon jól megy nekünk a dolog, csak felbátorodtunk. Néha összenéztünk, meg-megkérdeztük egymástól, érzünk-e valamilyen hatást, de egyikünk sem érzett semmit (s mi tagadás, ennek nagyon örültem).
Fél nyolcig rótuk a várost, akkor visszamentünk Ali üzletéhez, hogy véglegesítsük a megállapodást. Kiderült, hogy tényleges utazási irodája van, amely Alivoyages név alatt fut. Ali nagyon speciális, mondhatni testvéri árat szabott (szerintem bárki másnak ennyit számolt volna ki), de állította, hogy csontra lement és olcsóbban nem megy. Ez meredek 55O dolcsit tett ki a 6 napra, majdnem "all inclusive", és azért csak majdnem, mert az ár nem tartalmazta a saját kosztunkat. Viszont benne volt az út, egy sofőr, egy idegenvezető és az összes szállás, és kultúrműsor (giccses, turistáknak összeállított program, de erről majd a későbbiekben teszek említést). Sokalltuk, de hát más sem lesz olcsóbb, gondoltuk, így kezet fogtunk rá.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Ali ezután elvitt minket vacsizni egy nagyon posh étterembe. Gondolom ezzel próbált jó benyomást kelteni, de mindent elrontott vele. Igaz, a kilátás csodás volt. Az óváros legmagasabb épületének tetején volt az említett vendéglő, és turistáknak készült. Ali meghívatta magát is a méregdrága vacsorára, aztán eljátszotta, hogy nincs nála pénz, de hogy reklamálni fogja a főnöknél, hogy ilyen drága minden, és visszakéri tőle a pénzt és nekünk adja. Ezt már akkor sem hittük el, és utána nem is történt ebben az irányban semmi lépés. ... Ez eléggé elrontotta az első jó benyomást, és elképzeltük, ahogyan minden alanyt hasonló módon meghívnak az otthonukba, stb... de hát még mindig az első napról van szó, és az említett csomagról, amelybe sajnos ez is belefér.
A fentebb említett étteremből csodás kilátás nyílt az éjszakai megvilágításban pompázó városra.
Tudni kell mindjárt a legelején, hogy low-cost utazásról volt szó, ahol nem a kényelem és a fényűzés a lényeg (bár nem tudom, hogy ez Jemenben egyáltalán esedékes-e), hanem az utazás és minél több hely felkeresése, az igazi jemeni élet megtapasztalása.
Hajnalban érkeztünk Sanaaba, és rövidebb huzavona után beleegyeztünk, hogy tíz dolcsiért vigyenek el a város szívébe, ahova a szálloda tippet kaptuk. Picit sokalltuk az árat (nem azért, mert sok lenne, hanem mert hogy Jemen...) de hajnalban kinek van kedve alkudozni és másik taxit keresni? A kívül poros (belül még porosabb), rozoga, rozsdás taxi félelmetes gyorsasággal haladt a város szíve felé, és jó sokáig mentünk, mire elértük a szállodát. A taxi nem várt, velünk pedig közölték, hogy nincs üres szoba.
Most mi a francos fenét csináljunk hajnalban egy ismeretlen, kihalt városban, ahol az egyetlen szálloda, amelyet ismerünk, foglalt? Szidtam magamban Andrejt, hogy ilyen könnyelmű, de saját magam még jobban, hogy ennyire megbíztam benne. Végül elindultunk (hatalmas hátizsákunkkal a hátunkon), hogy találjunk egy másik szállodát, mert úgy gondoltuk, hogy kell a közelben lennie egy másiknak is. Elvégre a főváros szívében vagyunk. Pár perc gyaloglás után találtunk is egyet, és volt üres szoba, és olcsó volt.
Nagyon olcsó!
A színvonala is.
De kit érdekel ez ilyenkor? A fő, hogy volt egy szoba, benne két ággyal és elviselhetően tiszta ágyneművel. Boldogságunkhoz nem kellett több.
Kiadós 4 órás alvás után keltem (badarságnak tűnhet, de most aludni jöttem Jemenbe, vagy utazni, látni, fotózni, magamba szívni mindent???).
Felráztam Andrejt (nagyon hálás volt :p). Jól összejöttünk mi ketten - ő, az álomszuszék, nagyalvó, akinek két órát tart, amíg felébred és elkezd kommunikálni, meg én, a koránkelő, keveset alvó, virgonc típus, aki kinyitja a szemét és attól a pillanattól fogva éber. Igaz, az ellenkezője is igaz: lehunyom a szemem és abban a pillanatban mély álomba zuhanok.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Gyerünk várost nézni!
Tipikus jemeni "mézeskalács" díszítés . Az egész óváros építészetére ez a stílus jellemző.Mintha az egész várost egy cukrászmester tervezte volna.
Kilenckor nyakunkba vettük a várost. Komótos tempóban indultunk, kávé után kutatva. Kávét nem találtunk. De centrumot sem. Pásztáztam a házakat, keresvén a beígért mézeskalács házikókat, de semmi jele nem volt, hogy közelednénk hasonló helyhez.
Az angolunkkal nem sokra mentünk. Nem értették a kérdést: "Where is the city centre?" Még egyszerűsítve sem: "Sanaa centre?" Csak néztek, mosolyogtak, aztán az egyik alak mutatott egy irányba, arra indultunk. ... Pár perc gyaloglás után kezdett gyanús lenni a dolog, szerencsére egy katonaszerű fiatal fickóba is belebotlottunk, aki nagyon tört angolsággal beszélt, és elkisért bennünket egy üzletbe, miután most már nem a centrumot kerestük, hanem a "szúk"-ot, azaz a piacot, gondolván, hogy a piacot keresve eltalálunk a városközpontba.
A harmincadik ember megkérdezése után végre valahára olyan emberre találtunk, aki elvezetett minket a belvárosba. Mondanom sem kell, az orrunk előtt volt, ott bolyongtunk körülötte, csak mindig rossz irányba indultunk. ... Tudom, ez furcsán hangzik, de ott és akkor nem tudtuk megtalálni. Na mindegy, a lényeg, hogy rátaláltunk és boldogok voltunk, hogy belefeledkezhettünk a csodás látványba. Agyagból épült többemeletes épületek sokasága, düledezve, roskadozva, szorosan egymásra nyomva, szűk sikátorokat kialakítva ahol zajlott az igazi élet. Turista csak elvétve, jemeni annál több!
Szűk utcácskák, dülöngélő házak látványa fogad és ragad magával mindenkit.Andrej barátomat megszólította egy fiatal kerítő, aki a szolgálatait ajánlotta, mint idegenvezető. Azt mondta, a bátyjának van egy utazási irodája, elintéznek minden hivatalos okmányt, igazolást, engedélyt, bebiztosítják a kocsit, és az árban minden benne lesz.
Az utikönyvekből előzőleg kiolvastuk, hogy tényleg gond lehet elintézni az utazáshoz szükséges okmányokat egy közönséges turistának, elsősorban azért, mert nem találja meg a hatóság épületét, másrészt pedig, ha nem beszéli a helyi nyelvet, akkor semmire sem megy. Jemenben katonai ellenőrző állomások, ún. "checkpointok" vannak mindenütt, ahol fel kell mutatni a turista rendőrség jóváhagyását, hogy utazhatunk arrafele. Az időpontokat gondosan be kell tervezni, és állítólag szigorúan be is kell tartani. Mindezt utazásunk során egy alkalommal sem tapasztaltuk, de erről megintcsak később.
Vissza a témához: mindezt még elevenen az emlékezetünkben tartva, nem akartunk sokáig keresgélni az utazási irodák (értsd ezalatt: poros kis bejáratok, gyér kínálattal, ákombákom betűkkel kiírva, hogy mit ajánlanak, vagy még az sem, csak kerítők, mint ez a fiú is, aki mellesleg Mutijah névre hallgatott).
Majdnem minden második kis zug egy ilyen kis vegyesbolt, ahol minden kapható.Hosszúra nyúlt az egyezkedés. Előkerült a térkép, a számológép, arab nyelvű beszéd (ők egymás közt) és szlovák nyelvű egyeztetés (mi kettőnk közt). Végül a fiúk és őszinte egyezkedésük annyira megnyerő volt, hogy az eredetileg tervezett két napból 6 nap lett. Többet nem mertünk már tervezni, mert mi van, ha csak megjátszák az őszinteséget, ha átvernek, ha időközben kicsit megedződünk, és jobban tudunk majd alkudni. Tovább keresgélni nem volt kedvünk, hiszen az első napok pakliját (amelyről már fentebbe említést tettem) mindenképpen meg kell élni. Ugyanakkor picit sokalltuk az árat... sokalltuk, de csak jemeni viszonylatban. Igazából fogalmunk sem volt, hogy mennyit keresnek rajta, és mennyit nem. Mint később kiderült, szinte semmit nem kerestek ratjunk, és tényleg szimpatizáltak velünk.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Ebéd egy helyi kifőzdében
Az üzleti megbeszélés után áttértünk a barátságosabb témákra - élet, életviszonyok, család, munka, arabvilág, turisták, politika. Közben ebédidő lett, és Ali (a bátty) felajánlotta, hogy ebédeljünk velük, elvisznek a legjobb helyi "étterembe". Egy ideig vonakodtunk, mondván, hogy mi még szeretnénk várost nézni, de aztán arra gondoltunk, hogy ennél kiválóbb alkalom nincs is arra, hogy helyiekkel ebédeljünk egy helyi étteremben.
Ez is egy közkedvelt eladási mód (és hely)Itt meg kell állnunk egy rövid időre, hogy tisztázzam az étterem szó fogalmát. Az étkezde, vagy kifőzde talán illőbb lenne rá, de egy európai lelki szemei előtt még így is csak legfeljebb egy talponálló képe rajzolódik ki.
Nos, kedves olvasó, a következőt próbáld magad elé képzelni:
1. Por mindenütt - az utakon, ablakokon, házak tetején, az út menti portékán, egyszóval mindenhol. 7 hónapja nem esett egy csepp eső sem, de még ha esett is volna, Jemen sivatagos, poros ország, ahol a szél behord mindent az apró szemcsékkel, ahol nincs értelme lemosni a kocsit, mert másnap ugyanúgy néz ki, ahol nincs értelme ablakot mosni, s ahol a pornak semmi jelentőséget nem tulajdonítanak. A port meg kell szokni, kész!
2. Sok-sok ember, kevés hely. Azért nem hasonlítható kínához, de nyüzsgés és eleven élet jellemzi az mindennapos utcai képet. Ebédidő tájt pedig sokkal inkább, hiszen mindenki igyekszik jóllakni, hogy aztán átadhassa magát a qat élvezetének (de erről, megintcsak, egy picivel később). És persze, hogy helyi étterembe megy az ember, hiszen nem kerül többe, mintha otthon étkezne az ember.
3. Nincs helyfoglalás, nincs étlap, nincs idő semmire, dolgozni kell serényen. Konyha sincs. Az étel a szemünk előtt készül, hatalmas lángon, amelyet a maximura állított gázégő okád ki magából, és amely a fazekak mellett magas csap fel a magasba. Mindez senkit sem zavar, ez teljesen normális itt, mint ahogyan az is, hogy hatalmas zaj uralkodik az egyetlen nyitott teremben. Nemcsak azért mert gázégők zaját kell túlkiabálni, hanem azért is, mert evés közben mindenkinek jár a szája, hangosan kommentál mindent, hadonászik, miközben mohón tömi magába (természetesen kézzel) az elébük tett ételt.
Hatalmas lángon főzik a levest és a különböző tipikus ételeket.
Mosogatni nincs idő, de a bacilusoktól nem kell tartani.
Hát ilyen helyre toppantunk be, ahol nem kis érdeklődést keltettünk, és persze az ebéd központi témája lettünk pillanatokon belül, de amikor látták, hogy nem vagyunk szívbajosak, nem sokat törődtek velünk, és ment minden tovább a régi kerkékvágásban. Leültünk egy asztalhoz (értsd: egy hosszú faasztal, olyan, mint amilyet nagy kerti akciókhoz szoktak használni) és két oldalán hosszú, ugyancsak szabadtéri akciókból ismert, fapaddal. Egy pincér fiú odajött és egy kb. tízéves ronggyal, amely sterilizációt nem látott soha, végignyalta az asztalt, gondolom Ali kérésére, és a mi tiszteletünkre. Alumínium evőeszköz is előkerült valahonnan, de látva a tisztaságát inkább a kezem mellett döntöttem. Amúgy sem első alkalommal jártam arab országban, megszoktam, hogy az ott készített hely specialitást kézzel eszem. (Mert ugye itthon a csirkepaprikást csuszával nehéz lenne kézzel fogyasztani, de az ottani eledelek mind úgy vannak elkészítve, hogy kézzel fogyaszthatók legyenek). Így aztán, miután alaposan megmostuk a kezünket a "konyha részleg" melletti 2OO literes műanyag hordókból pisikáló vízben, nekifogtunk az ételnek, amelyet kisvártatva elék "dobtak" az asztalra. Leves - úszott a ködös zsírban, de bizonyára tápláló. A második fogás annál jobb volt. A még fortyogó ételt letették elénk az asztalra, és bár a fazék amelyben főtt, nem látott még mosogatórongyot, a forrásban lévő folyadék biztosított bennünket a bacilusmentességről.Mosogatni nincs idő, de a bacilusoktól nem kell tartani.
Az étel nevére most nem emlékszem, de majd biztosan eszembe jut. Hüvelyes zöldséggel szétfőtt marhahús volt, amelyhez frissen sült kenyeret kaptunk (arab kenyeret, természetesen) és fennséges volt! Kár, hogy nagyon kellett sietnünk. Sürgettek, láttuk rajtuk, hogy tűkön ülnek. Mert ők bevágták az egészet, mint kacsa a nokedlit, és már távoztak volna, hogy helyet adjanak a még éhes vendégeknek. Legalábbis ezzel magyarázta Ali társai türelmetlen tekintetét. Megadtuk magunkat. Magunkba dobáltuk az ételt, és gyorsan odébbálltunk.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Ismerkedésünk a "qat"-tal
A zöld levelkéket frissen szedik, és műanyag zacskókban tárolják, hogy tartsák a nedvességet.
Minél üdébbek a levelek, annál jobb a minőség, és persze az ár is magasabb.
A zöld levelkéket frissen szedik, és műanyag zacskókban tárolják, hogy tartsák a nedvességet.Minél üdébbek a levelek, annál jobb a minőség, és persze az ár is magasabb.
Aztán nemsokára rájöttünk, hogy miért kellett ennyire sietnünk. Mindennek a qat az oka. Volt, aki katnak, mások gatnak ejtették, de ugyanarról a bokorról volt szó, amelynek levelkéit vidáman és szorgalamasan rágicsálták ebéd után - egészen késő estig. Ez a növény pedig tiltott az egész világon, kivéve Jement és Etiópiát, és a gyenge kábítószerek közé sorolják. Csak azt nem értem, hogy akkor nálunk pl. miért nem tiltják be az alkoholt? Mert komolyan mondom: két óra kemény rágicsálásomba került, mire olyan állapotba kerültem, amit idehaza egy pohár bor elfogyasztása után érzek!
Jemenben talán nincs is ember, aki ne hódolna a "katolásnak", beleértve a buszsofőröket és taxisokat is, és az utikönyvek szerint az ország produktivitása teljesen lebénul a délutáni órákban. Ez részben igaz is, de szerintem feleslegesen nagy feneket kerítenek a dolognak. Egy szó mint száz: meghívtak bennünket is katolni (nevezzük csak így a továbbiakban Jemen kedvenc időtöltését az egyszerűség kedvéért :) Legyük őszinték: ki tudna nemet mondani egy ilyen meghívásra? Ne értsen senki félre: nem a qat csábított, hanem az, hogy bemehettem egy jemeni arabus házába, vendégül látott a saját otthonában, szinte családtagként kezelt. Mindezt akkora megtisztelésnek vettem, hogy badarságnak tartottam visszautasítani az ajánlatot. Nem beszélve arról, hogy aki elfogadja a meghívást, az óriásit nő a jemeniek szemében.
A meghívást azonban megelőzte a qat vétele. Elmentünk hát a qat-piacra, ahol nyakra-főre kínálták az értékes portékát. Nem tartott kevés ideig, mire kiválasztották számunkra a legjobb minőségű árut, gondosan végigkóstolva a kínált árut, megvizsgálva, megízlelve a zöld levelecskéket. Természetesen mindenki ezt csinálta a piacon, miközben arcukra kiült a hozzáértők jól ismert kifejezése, ezzel is jelezvén az esetleges csalóknak, hogy nem akárkivel állnak szemben. S miután minden szakértelem bevetése után sikerült kiválasztani a kis najlonzacskónyi levelkét, irányt vettünk, és elmentünk Aliékhoz. Itt a vendégfogadás rituálisainak egy egész sora várt bennünket. Hogy csak a legmeglepőbbet említsem: szagos fűszert gyújtottak, és fölé kellett állnunk szétvetett lábbal. A füst a termékenységünket biztosítandó... Mondanom sem kell, hogy ők valamennyien tradicionális népi viseletben, vagyis dzsalábában, azaz hosszú, földig érő fehér ruhában, vagyis a füst mind benn maradt a ruha alatt.
Aztán megkezdtük a katolást. A szabályok nagyon egyszerűek: rág meg egy kicsit a levelkét, de ne túlságosan, és vigyázz, hogy le ne nyeld! Szépen gyűjtögesd a szájüregben. Időnként igyál egy korty vizet, a vízzel mosd át a pépet is. Ugye mondanom sem kell, egy óra múlva egy hörcsögtanára hasonlítottunk leginkább. Mindez persze senkit sem zavart, legkevésbé bennünket. Sőt, látva házigazdáink elismerő tekintetét és megjegyzéseit, mellyel jelezték, hogy nagyon jól megy nekünk a dolog, csak felbátorodtunk. Néha összenéztünk, meg-megkérdeztük egymástól, érzünk-e valamilyen hatást, de egyikünk sem érzett semmit (s mi tagadás, ennek nagyon örültem).
Az elégedett hörcsögök :c)
Mivel nem akartuk a nap maradék részét a hűs szobában tölteni, miközben odakinn várt bennünket a még felfedezetlen óváros, megkértük házigazdáinkat, hogy bocsássanak el bennünket. Az esti találkát megbeszéltük még gyorsan Alival, majd az öccsével, Mutijahhal jártuk a várost, aki akér az árnyék, mindenhova elkisért bennünket.Fél nyolcig rótuk a várost, akkor visszamentünk Ali üzletéhez, hogy véglegesítsük a megállapodást. Kiderült, hogy tényleges utazási irodája van, amely Alivoyages név alatt fut. Ali nagyon speciális, mondhatni testvéri árat szabott (szerintem bárki másnak ennyit számolt volna ki), de állította, hogy csontra lement és olcsóbban nem megy. Ez meredek 55O dolcsit tett ki a 6 napra, majdnem "all inclusive", és azért csak majdnem, mert az ár nem tartalmazta a saját kosztunkat. Viszont benne volt az út, egy sofőr, egy idegenvezető és az összes szállás, és kultúrműsor (giccses, turistáknak összeállított program, de erről majd a későbbiekben teszek említést). Sokalltuk, de hát más sem lesz olcsóbb, gondoltuk, így kezet fogtunk rá.
*** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** *** ***
Mégsem minden arany, ami fénylik
Ali ezután elvitt minket vacsizni egy nagyon posh étterembe. Gondolom ezzel próbált jó benyomást kelteni, de mindent elrontott vele. Igaz, a kilátás csodás volt. Az óváros legmagasabb épületének tetején volt az említett vendéglő, és turistáknak készült. Ali meghívatta magát is a méregdrága vacsorára, aztán eljátszotta, hogy nincs nála pénz, de hogy reklamálni fogja a főnöknél, hogy ilyen drága minden, és visszakéri tőle a pénzt és nekünk adja. Ezt már akkor sem hittük el, és utána nem is történt ebben az irányban semmi lépés. ... Ez eléggé elrontotta az első jó benyomást, és elképzeltük, ahogyan minden alanyt hasonló módon meghívnak az otthonukba, stb... de hát még mindig az első napról van szó, és az említett csomagról, amelybe sajnos ez is belefér.
A fentebb említett étteremből csodás kilátás nyílt az éjszakai megvilágításban pompázó városra.
