Szlovákiai utastársak, Katka és Matyó
Pár szóban visszatérek még a bazini házaspárhoz, akikkel véletlenszerűen hozott össze a sors. Ha létezik olyan, hogy tökéletes harmónia emberek közt (márpedig létezik), akkor ez az volt az első pillanattól kezdve. Nem kellett sokáig győzködnünk egymást, gondolkodni, aggodalmaskodni, hogyan tudjuk majd egymást elviselni több napon keresztül. Meglehet, volt benne némi kényszer is (külföld, egymásra utaltság, közös úticél) a barátság azonban a mai napig fennáll, így megkockáztatom, hogy nem csupán a kényszer volt az, ami bennünket egymáshoz kötött.
Gyenge két hetet töltöttünk együtt. Ez az idő elégséges volt ahhoz, hogy még jobban megismerjük egymást és felismerjük, hogy amit az első pillanatban kölcsönösen éreztünk, nem csupán szemfényvesztés volt.
Shahara falu és "kedves" lakosai
Ha a zord szigor kimutatását egy szóba lehetne tömöríteni, akkor a shahara szó számomra tökéletesen megfelelne. Nem a szállodánk tulajára gondolok elsősorban, hanem az emberekre. Egyfajta feszültség remegett a levegőben, szinte érezni lehetett a kellemetlen szagát. Szinte szelni lehetett, nagyot harapni bele és kitépni a húsát. De nem segített volna rajtunk. Ki tudja, mi okból viseltettek irántunk ilyen ellenszenvvel az emberek (tisztelet a kivételnek, nem mindenki volt ilyen). Olykor találkoztunk, szóba elegyedtünk valakivel, aki a megszokott jemeni vendégszeretettel társalgott velünk, de ebben a városban különösen érezhető volt a nemkívánatos voltunk, pedig igazán megszenvedtük a felfelé vezető utat. A legellenszenvesebb talán az a huszonéves fickó volt, aki fennhéjazva, lenézően tett fel néhány kérdést, majd a végén csak annyit mondott, ezt is csak azért tette, hogy gyakorolja az angol tudását, nem pedig azért, mert érdekelnék őt a válaszaink.
Miután kigyönyörködtük magunkat a csodás látványban, amely az ablakból nyílt a mélyen alattunk tátongó völgyre, vacsorázni mentünk. A torkom ekkor még nem sokat javult. Szaggató fájdalom nyilalt a manduláimba valahányszor mást próbáltam leengedni a torkomon, mint teát, mézet, vagy a helyi patikusnál vásárolt édeskés gyógynövény szirupot.
Este lett. A falu közepén csattogó dízelmotoros energiatermelő motor beindult, hogy áramot fejlesszen és világost szolgáltasson a lakóházakban. Sétálni indultunk. Akhmed, a sofőrünk csóválta a fejét: nem jó ötlet. Veszélyes. "Itt kiszámíthatatlanok az emberek" - mondta. "Nem jó ötlet." Ránkpislantott, és felfogta, hogy nem sikerült kivernie a fejünkbe rögződött ideát, hogy márpedig mi teliholdas sétát tervezünk, jó nagyot. Fogta hát a kalasnyikov géppuskáját, felöltözött és megadóan ennyit mondott: "Jalla". Gyerünk.
Utcai megvilágításra - már ha annak lehet nevezni azt a gyér kis fényt, amit egy 40 wattos égő teremteni tud maga körül - nem is lett volna szükség. A hold olyan erővel világította meg az egész falut a hegy tetején, mintha feltette volna magában, hogy ezzel kárpótol a korábbi aggodalmakért, és minden erejével erre az egy feladatra összpontosítana. Könnyen kivehető volt minden épület, minden úton heverő kavics, és miután szemünk hozzászokott a sötéthez, messzire elláttunk. Sétáltunk a faluban. Elértünk a nagy víztartályhoz. Egy óriásgödör tátongott előttünk - most kiszáradva, üresen. Esős időszakban itt felfogják a vizet, ezt használják aztán mosásra, mosakodásra. Ivóvízért naponta - vagy kétnaponta - kell lejárni a hegy tövébe. Természetesen gyalog. Szerencsésebb esetben szamárháton. A feketeruhás vékony alakok, asszonyok, fejükön tartva a húszliteres műanyag flakonokat, lassan araszolva kaptattak felfele a lejtőn, amint elhagytuk őket a terepjáróval - már ahol olyan széles volt az út, hogy mindannyian elfértünk rajta. A víztartály cserepes alja arról árulkodott, hogy már hónapok óta nem esett az eső.
Kellemes este volt, sehol egy lélek, néhol egy eb meg-megcsaholt, de emberfia nem tartózkodott kinn. Egyre messzebb jutottunk, mígnem egyszer csak elértük a hidat. A HIDAT, amitől annyira féltem és iszonyodva gondoltam rá. Ott, kétezer ötszáz méter magasan, háromszáz évvel ezelőtt áthidaltak két sziklatömböt, lehetővé téve ezzel, hogy a szemközti sziklán élő lakosok könnyűszerrel eljussanak a másik faluba. Azelőtt néhány napba telt, amíg "átugrottak" a szomszédba, hiszen le kellett ereszkedni vagy ezerkétszáz méter mélyre, majd újra felkaptatni két és félezerre ... aztán meg vissza. A híd alig volt 15 méter hosszú, talán két méter széles, kétoldalán félméter magas kőfal alkotta a korlátot. Meredek lépcsők vezettek a szikla tetejéről addig a pontig, ahol a híd kezdődött, majd ugyanolyan meredek lépcsők vittek a szemközti szikla tetejére. A hold fényében ezüstösen csillogott a sápadt, halvány áthidalás.
Általában tériszonyom van. Úgy érzem, behúz, magába szippant a mélység. Édeskés émelygés fog el, a gyomrom közepéből indul, nyomul felfele, a tüdőmnél átmegy a gerincembe, és valahol a homlokom mögött köt ki, szédülést, enyhe hányingert és rosszullétet okozva. Most semmit sem éreztem ebből, s ezen magam is igencsak meglepődtem.
Elkalandoztak a gondolataim. Haza gondoltam. Édösre (apai nagymamámra), régen elhunyt bátyámra, édesapámra, aki akkor már több, mint fél éve nem élt. Édesanyámra, aki naponta bizonyára agyonaggódta magát miattam. Barátokra, akik lélekben velem voltak, rám gondoltak. Zen.
Másnap indjárt reggeli után túrázni indultunk, a többi turistával ellentétben (nem voltak sokan, olyan egy-két autónyi), akik csak az éjszakát töltötték a faluban, másnap gyalog leereszkedtek a völgybe, és igyekeztek vissza a fővárosba. Az egész nap a rendelkezésünkre állt. Alaposan körbe akartunk nézni. A reggeli attrakciót egy helyi bárányka szolgáltatta, aki sajnos nem élte túl a "késdobálós mutatványt". A falu apraja-nagyja összesereglett - na nem azért, hogy bárányvágást lásson, ez túl hétköznapi dolog, hanem azért, hogy friss húshoz jusson. Magát a ceremóniát inkább nem részletezem, de annyit leírok, hogy nem telt bele pár perc, és szegény párát máris szétkapkodták a hentesboltból. A hitelesség kedvéért csatolok egy fotót a fentebb említett "boltról" és a néhai bárány boldog tulajdonosáról.
Tovább sétálva napfénynél is megnéztük a víztartályt, majd odébb egy sokkal nagyobbat találtunk, amelynek legalján serény munka folyt. A sáros agyagot gyűjtötték, hogy téglát készítsenek belőle.
Elértük a hidat, és átsétáltunk a túloldalra. A géppuska eléggé hétköznapias dologgá vált addigra. Megszoktuk, hogy minden férfi hátán ott leng az amúgy félelmetesnek tűnő fegyver, de állítólag már csak megszokásból hordják, nem használják. De hogy azért ki ne jöjjenek a gyakorlatból, úgy döntöttek, hogy a híd túloldalán picit kifényesítik a puskacsövet belülről is - azaz megcéloznak egy üres pléhdobozt vagy száraz gazt.
Szinte megszédültem azt látván, hogy a kis lurkó (mindjárt írok róla bővebben) a szemközti meredek szikla falára zergét meghazudtoló ügyességgel és gyorsasággal kaptat fel, hogy elhelyezzen egy üres pléhdobozt. Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki a gyerek miatt aggodalmaskodott. Miután visszaugrabugrált a hídig, kezdődhetett a buli.
Durrrrrrr!
Hogy az a...!
Durrrrrr! (még egyszer!)
Szétmegy a fejem! Ösztönösen a fülemhez kaptam a fejem, és tenyeremmel betapasztottam a fejem kétoldalán lévő lyukat. Ha nem teszem, széttépte volna a robaj. A két fal közt úgy cikáztak a hangok egymás közt, mintha a sziklák pingpongoztak volna velük, és mintha egy végtelen játszma vette volna éppen kezdetét.
Gyors ütemben jöttek a durrok és a trataták. Szorítottam a kezem a fülemen, ahogy csak tudtam.
"Hé fiúk, nektek is lőnötök kell!" - így a vezetőnk.
"Felejtsd el, Akhmed. Én nem vagyok fegyverbarát. Nem fogok lőni." - mondom neki.
"Az igazi férfi tud lőni. Mutasd meg, hogy igazi férfi vagy!"
Ki ne gerjedne be az ilyen provokációra? Eláruljam? Én. Az ilyen zsarolások leperegnek rólam, és fennáll a veszélye, hogy megmakacsolom magam.
"Nem, Akhmed, én nem fogok lőni. Nem szeretem a fegyvereket. Ezt itt pedig még inkább nem." - válaszoltam hidegen.
Ezen aztán jót nevettek, és kezdődött az idegtépő zsarolás elölről. Nem tudom, meddig tartott.A kalasnyikov látványa szorongást keltett a gyomromban. Csomó ült ott vagy mi a szösz... vibrált. Időnként felküldött egy jól célzott szédülést a fejembe. Rossz volt a látványa. Hogy a kezembe fogjak egy fegyvert, amely talán egykor... na nem, ez túl sok volt az én kis érzékeny lelkemnek. Aztán mégis, valami megtört bennem. Nem tudom, miért gondoltam meg magam. Talán annyira rosszul voltam, hogy minél hamarabb át akartam esni rajta. Kezembe kaptam a gépfegyvert, céloztam, és lőttem.
Durrrrr!
A pléhdoboz kacifántos utat írt le, úton a mélybe.
Durrrrr!
A másik is.
Durrrrr!
Az előző kettőt követte a harmadik is.
Akhmednek és jemeni társainak leesett az álla. Nekem szintén. A csendet végül az Akhmed bajsza alól feltörő öblös kacagás törte meg.
"Plis, plis. Ju sut lajk plis." (Fordítanám: police, police, you shoot like police)
Így derült ki, hogy véremben van a kalasnyikov lövészet mestersége. Ezt később, szerencsémre, nem kellett ismételten bizonyítanom. Nagyon elegem volt.
"Indulhatunk végre?"
Vagy egy órán át semmit sem hallottam, és jelbeszéddel kommunikáltam.
Ahogy igértem, visszatérek még a kis lurkóra (a nevére már emlékszem, nagyon valószínű, hogy Ahmednek vagy Mohamednek hívták). Valahol a sárgödör körül tapadt ránk, és levakarhatatlan volt. A többiek próbálták elhessegetni, de nem sok sikerrel. Hol előttünk botladozott, lassítva minket is, hol lemaradozott és már-már úgy tűnt, végleg feladta, aztán nagy sietve utolért ismét bennünket, hol pedig a Akhmed idegeit tette próbára sok-sok kérdéssel. Végül én magam is megszoktam a jelenlétét, a vidám ugrabugrálását, tört angol csacsogását. Virágot szedett, nekem adta, kézen fogott, és azt mondta, ő az én idegenvezetőm. A végén nagyon megkedveltem.
Mire visszaértünk, már készen volt az ebéd, sőt, már kicsit ki is hűlt. És az is jó, hogy csak utána árulták el: a kis áldozati bárányt tálalták fel.
Pár szóban visszatérek még a bazini házaspárhoz, akikkel véletlenszerűen hozott össze a sors. Ha létezik olyan, hogy tökéletes harmónia emberek közt (márpedig létezik), akkor ez az volt az első pillanattól kezdve. Nem kellett sokáig győzködnünk egymást, gondolkodni, aggodalmaskodni, hogyan tudjuk majd egymást elviselni több napon keresztül. Meglehet, volt benne némi kényszer is (külföld, egymásra utaltság, közös úticél) a barátság azonban a mai napig fennáll, így megkockáztatom, hogy nem csupán a kényszer volt az, ami bennünket egymáshoz kötött.
Gyenge két hetet töltöttünk együtt. Ez az idő elégséges volt ahhoz, hogy még jobban megismerjük egymást és felismerjük, hogy amit az első pillanatban kölcsönösen éreztünk, nem csupán szemfényvesztés volt.
Shahara falu és "kedves" lakosai
Ha a zord szigor kimutatását egy szóba lehetne tömöríteni, akkor a shahara szó számomra tökéletesen megfelelne. Nem a szállodánk tulajára gondolok elsősorban, hanem az emberekre. Egyfajta feszültség remegett a levegőben, szinte érezni lehetett a kellemetlen szagát. Szinte szelni lehetett, nagyot harapni bele és kitépni a húsát. De nem segített volna rajtunk. Ki tudja, mi okból viseltettek irántunk ilyen ellenszenvvel az emberek (tisztelet a kivételnek, nem mindenki volt ilyen). Olykor találkoztunk, szóba elegyedtünk valakivel, aki a megszokott jemeni vendégszeretettel társalgott velünk, de ebben a városban különösen érezhető volt a nemkívánatos voltunk, pedig igazán megszenvedtük a felfelé vezető utat. A legellenszenvesebb talán az a huszonéves fickó volt, aki fennhéjazva, lenézően tett fel néhány kérdést, majd a végén csak annyit mondott, ezt is csak azért tette, hogy gyakorolja az angol tudását, nem pedig azért, mert érdekelnék őt a válaszaink.
Miután kigyönyörködtük magunkat a csodás látványban, amely az ablakból nyílt a mélyen alattunk tátongó völgyre, vacsorázni mentünk. A torkom ekkor még nem sokat javult. Szaggató fájdalom nyilalt a manduláimba valahányszor mást próbáltam leengedni a torkomon, mint teát, mézet, vagy a helyi patikusnál vásárolt édeskés gyógynövény szirupot.
Este lett. A falu közepén csattogó dízelmotoros energiatermelő motor beindult, hogy áramot fejlesszen és világost szolgáltasson a lakóházakban. Sétálni indultunk. Akhmed, a sofőrünk csóválta a fejét: nem jó ötlet. Veszélyes. "Itt kiszámíthatatlanok az emberek" - mondta. "Nem jó ötlet." Ránkpislantott, és felfogta, hogy nem sikerült kivernie a fejünkbe rögződött ideát, hogy márpedig mi teliholdas sétát tervezünk, jó nagyot. Fogta hát a kalasnyikov géppuskáját, felöltözött és megadóan ennyit mondott: "Jalla". Gyerünk.
Utcai megvilágításra - már ha annak lehet nevezni azt a gyér kis fényt, amit egy 40 wattos égő teremteni tud maga körül - nem is lett volna szükség. A hold olyan erővel világította meg az egész falut a hegy tetején, mintha feltette volna magában, hogy ezzel kárpótol a korábbi aggodalmakért, és minden erejével erre az egy feladatra összpontosítana. Könnyen kivehető volt minden épület, minden úton heverő kavics, és miután szemünk hozzászokott a sötéthez, messzire elláttunk. Sétáltunk a faluban. Elértünk a nagy víztartályhoz. Egy óriásgödör tátongott előttünk - most kiszáradva, üresen. Esős időszakban itt felfogják a vizet, ezt használják aztán mosásra, mosakodásra. Ivóvízért naponta - vagy kétnaponta - kell lejárni a hegy tövébe. Természetesen gyalog. Szerencsésebb esetben szamárháton. A feketeruhás vékony alakok, asszonyok, fejükön tartva a húszliteres műanyag flakonokat, lassan araszolva kaptattak felfele a lejtőn, amint elhagytuk őket a terepjáróval - már ahol olyan széles volt az út, hogy mindannyian elfértünk rajta. A víztartály cserepes alja arról árulkodott, hogy már hónapok óta nem esett az eső.
A víztartály
Kellemes este volt, sehol egy lélek, néhol egy eb meg-megcsaholt, de emberfia nem tartózkodott kinn. Egyre messzebb jutottunk, mígnem egyszer csak elértük a hidat. A HIDAT, amitől annyira féltem és iszonyodva gondoltam rá. Ott, kétezer ötszáz méter magasan, háromszáz évvel ezelőtt áthidaltak két sziklatömböt, lehetővé téve ezzel, hogy a szemközti sziklán élő lakosok könnyűszerrel eljussanak a másik faluba. Azelőtt néhány napba telt, amíg "átugrottak" a szomszédba, hiszen le kellett ereszkedni vagy ezerkétszáz méter mélyre, majd újra felkaptatni két és félezerre ... aztán meg vissza. A híd alig volt 15 méter hosszú, talán két méter széles, kétoldalán félméter magas kőfal alkotta a korlátot. Meredek lépcsők vezettek a szikla tetejéről addig a pontig, ahol a híd kezdődött, majd ugyanolyan meredek lépcsők vittek a szemközti szikla tetejére. A hold fényében ezüstösen csillogott a sápadt, halvány áthidalás.
Általában tériszonyom van. Úgy érzem, behúz, magába szippant a mélység. Édeskés émelygés fog el, a gyomrom közepéből indul, nyomul felfele, a tüdőmnél átmegy a gerincembe, és valahol a homlokom mögött köt ki, szédülést, enyhe hányingert és rosszullétet okozva. Most semmit sem éreztem ebből, s ezen magam is igencsak meglepődtem.
Elkalandoztak a gondolataim. Haza gondoltam. Édösre (apai nagymamámra), régen elhunyt bátyámra, édesapámra, aki akkor már több, mint fél éve nem élt. Édesanyámra, aki naponta bizonyára agyonaggódta magát miattam. Barátokra, akik lélekben velem voltak, rám gondoltak. Zen.
Másnap indjárt reggeli után túrázni indultunk, a többi turistával ellentétben (nem voltak sokan, olyan egy-két autónyi), akik csak az éjszakát töltötték a faluban, másnap gyalog leereszkedtek a völgybe, és igyekeztek vissza a fővárosba. Az egész nap a rendelkezésünkre állt. Alaposan körbe akartunk nézni. A reggeli attrakciót egy helyi bárányka szolgáltatta, aki sajnos nem élte túl a "késdobálós mutatványt". A falu apraja-nagyja összesereglett - na nem azért, hogy bárányvágást lásson, ez túl hétköznapi dolog, hanem azért, hogy friss húshoz jusson. Magát a ceremóniát inkább nem részletezem, de annyit leírok, hogy nem telt bele pár perc, és szegény párát máris szétkapkodták a hentesboltból. A hitelesség kedvéért csatolok egy fotót a fentebb említett "boltról" és a néhai bárány boldog tulajdonosáról.
Tovább sétálva napfénynél is megnéztük a víztartályt, majd odébb egy sokkal nagyobbat találtunk, amelynek legalján serény munka folyt. A sáros agyagot gyűjtötték, hogy téglát készítsenek belőle.
Elértük a hidat, és átsétáltunk a túloldalra. A géppuska eléggé hétköznapias dologgá vált addigra. Megszoktuk, hogy minden férfi hátán ott leng az amúgy félelmetesnek tűnő fegyver, de állítólag már csak megszokásból hordják, nem használják. De hogy azért ki ne jöjjenek a gyakorlatból, úgy döntöttek, hogy a híd túloldalán picit kifényesítik a puskacsövet belülről is - azaz megcéloznak egy üres pléhdobozt vagy száraz gazt.
Szinte megszédültem azt látván, hogy a kis lurkó (mindjárt írok róla bővebben) a szemközti meredek szikla falára zergét meghazudtoló ügyességgel és gyorsasággal kaptat fel, hogy elhelyezzen egy üres pléhdobozt. Azt hiszem, én voltam az egyetlen, aki a gyerek miatt aggodalmaskodott. Miután visszaugrabugrált a hídig, kezdődhetett a buli.
Durrrrrrr!
Hogy az a...!
Durrrrrr! (még egyszer!)
Szétmegy a fejem! Ösztönösen a fülemhez kaptam a fejem, és tenyeremmel betapasztottam a fejem kétoldalán lévő lyukat. Ha nem teszem, széttépte volna a robaj. A két fal közt úgy cikáztak a hangok egymás közt, mintha a sziklák pingpongoztak volna velük, és mintha egy végtelen játszma vette volna éppen kezdetét.
Gyors ütemben jöttek a durrok és a trataták. Szorítottam a kezem a fülemen, ahogy csak tudtam.
"Hé fiúk, nektek is lőnötök kell!" - így a vezetőnk.
"Felejtsd el, Akhmed. Én nem vagyok fegyverbarát. Nem fogok lőni." - mondom neki.
"Az igazi férfi tud lőni. Mutasd meg, hogy igazi férfi vagy!"
Ki ne gerjedne be az ilyen provokációra? Eláruljam? Én. Az ilyen zsarolások leperegnek rólam, és fennáll a veszélye, hogy megmakacsolom magam.
"Nem, Akhmed, én nem fogok lőni. Nem szeretem a fegyvereket. Ezt itt pedig még inkább nem." - válaszoltam hidegen.
Ezen aztán jót nevettek, és kezdődött az idegtépő zsarolás elölről. Nem tudom, meddig tartott.A kalasnyikov látványa szorongást keltett a gyomromban. Csomó ült ott vagy mi a szösz... vibrált. Időnként felküldött egy jól célzott szédülést a fejembe. Rossz volt a látványa. Hogy a kezembe fogjak egy fegyvert, amely talán egykor... na nem, ez túl sok volt az én kis érzékeny lelkemnek. Aztán mégis, valami megtört bennem. Nem tudom, miért gondoltam meg magam. Talán annyira rosszul voltam, hogy minél hamarabb át akartam esni rajta. Kezembe kaptam a gépfegyvert, céloztam, és lőttem.
Durrrrr!
A pléhdoboz kacifántos utat írt le, úton a mélybe.
Durrrrr!
A másik is.
Durrrrr!
Az előző kettőt követte a harmadik is.
Akhmednek és jemeni társainak leesett az álla. Nekem szintén. A csendet végül az Akhmed bajsza alól feltörő öblös kacagás törte meg.
"Plis, plis. Ju sut lajk plis." (Fordítanám: police, police, you shoot like police)
Így derült ki, hogy véremben van a kalasnyikov lövészet mestersége. Ezt később, szerencsémre, nem kellett ismételten bizonyítanom. Nagyon elegem volt.
"Indulhatunk végre?"
Vagy egy órán át semmit sem hallottam, és jelbeszéddel kommunikáltam.
Ahogy igértem, visszatérek még a kis lurkóra (a nevére már emlékszem, nagyon valószínű, hogy Ahmednek vagy Mohamednek hívták). Valahol a sárgödör körül tapadt ránk, és levakarhatatlan volt. A többiek próbálták elhessegetni, de nem sok sikerrel. Hol előttünk botladozott, lassítva minket is, hol lemaradozott és már-már úgy tűnt, végleg feladta, aztán nagy sietve utolért ismét bennünket, hol pedig a Akhmed idegeit tette próbára sok-sok kérdéssel. Végül én magam is megszoktam a jelenlétét, a vidám ugrabugrálását, tört angol csacsogását. Virágot szedett, nekem adta, kézen fogott, és azt mondta, ő az én idegenvezetőm. A végén nagyon megkedveltem.
A névtelen idegenvezetőm
Mire visszaértünk, már készen volt az ebéd, sőt, már kicsit ki is hűlt. És az is jó, hogy csak utána árulták el: a kis áldozati bárányt tálalták fel.
