Irány a tenger! A Vörös-tenger! Milyen szépen hangzik a neve. Az alakja is teljesen egyedi. Izgalmas volt útnak indulni.
Még nyirkos volt a levegő és hideg. Ali egy kazettát nyomott a kocsi autórádiójába. Kellemes női hang énekelte a reggeli imát. Csak egy hang, kellemes dallam, számomra érthetetlen szöveg, csak az "alláh"-ot csíptem el majd minden mondatban. A kocsi csendes gurulása a lejtőn lefelé, a komoly szerpentinek gyors váltakozása, a komor hegyek vonulata - mindez egy olyan képet alkotott, amely ott és akkor felejthetetlen benyomást keltettek bennem. Fájdalmat, amiért otthagyom azt a helyet.
Az aszfaltút meglehetősen jó minőségű volt, Ali bátran vette a kanyarokat, a terepjáró könnyedén vette a kihívásokat. Az egyik kanyarban egy csapat emberke néz ráncolt homlokkal a szakadékba. Lassítunk. Egy autóroncs hever vagy 50 méter mélyen a szakadékban. Friss roncs. Azt mondják, most történt. Pár kilométerrel odébb megállunk egy útmenti étkezde mellett, csendben reggelizünk. Szemközt egy koromfekete pléh-tákolmány, ahol autógumi csere, olajcsere, valami hasonló üzemel. Ali magába száll, ellenőrzi a kerekben a nyomást, átnézi a motort, feltölti a vizet... kicsit én is megnyugszom.
Zabid, egykori egyetemi város. Már rég nem az, ami volt egykor. A vén mecset rozogán és magányosan áll. Beengednek, de a minaretbe tilos a belépés. Nem a vallásunk, hanem az omlásveszély tiltja. Kár. Itt pár fillérért megtehettük volna, amit máshol még akkor sem, ha ezerszeresét kínáljuk.
Járom a várost. Fullasztó a meleg. A Haraz és a tenger közé beszorul a meleg. Nem mozdul a levegő. Ez Zabid. Minden zárva, az új mecsetben imádkozik mindenki. Egy olasz kalmár-házban keresek menedéket, de csak a nap elől, a meleg itt is utolér.
Közel vagyok Afrikához. Látom az arcokon. Néger gyerekeket látok az utcán. Felszabadultan játszanak, labdáznak. Megcsodálják a fényképezőgépet, pózolnak, kicsit majmoskodnak... vidámak és önfeledtek.
Néhány órával később megpillantom a tengert.
Lakosztályom egy kis bungaló. Szerény kis viskó, de megfelel. Fürdeni szeretnék, azonban a labda-nagyságú medúzáktól megriadok. Kagylók. Öklömnyi nagyságú, színes, kecses alakú, gyönyörű kagylók. Egy, kettő, tíz... száz! ... Halászcsónakok, halászviskó, kóbor eb. Féljek tőle? Megsimogassam? Az állatok iránt érzett vonzalom fölött győzedelmeskedik a józan ész: tartom a távolságot.
No comments:
Post a Comment