Enyhe túlzás, de tény, hogy nem sokat aludtam az éjjel. Kínzott a torokfájás. De nem ám afféle enyhe fájdalomról van szó, hanem olyanról, hogy azt hittem, a víz se megy le a torkomon. Tea, tea, tea... kávé, tea, tea, tea... ez volt három napig a kaja. Másra rá sem tudtam nézni. Az antibiotikumok a negyedik nap reggelén hatottak. A mai napig nem értem, hogy múlhat el a torokfájás egy pillanat alatt. Még azt is alaposan meg kellett fontolnom, hogy nyelek-e egyáltalán, annyira fájt a torkom. Egyszercsak nyeltem egyet, és nem fájt. Nyeltem még egyet, és nem fájt. Meggyógyultam. Egy másodperc alatt. Ha valaki érti ezt, kérem jelezze. Addigis csodaként kezelem :c)
Komolyan fontolgattam, hogy ágyban maradok, a betervezett háromnapos északi tartományba irányuló utat kihagyom, majd csatlakozom a csapathoz, miután viszzatértek. Igaz, ebbe belefért egy kis parázás is, ugyanis borzasztó tériszonyom van, és a történetek, amelyekkel ezeddig "kecsegtettek" és "szórakoztattak", nem győztek meg arról, hogy bizonyosan élvezni fogom az utazást és a látványt. Kételyeimet azonban eloszlatták, és nem volt más választásom: be kellett szállnom a Shahara felé induló bérelt kocsiba.
Rendőri és katonai kisérettel vonultunk ki a városból. Mindez kötelező volt - a terroristák miatt a turistákat páncéltörővel és hatalmas golyószóróval védik. Ez persze valahol biznisz, mert nem ingyen csinálják, csak éppen semmi értelme, ráadásul szemet szúró. Ha simán beülök egy taxiba, rám se rántnak a terroristák, sőt, fogalmuk sincs, hogy ki ül a kocsiban. Ha katonai kisérettel vonulok, akkor biztos célpontja vagyok minden ellenséges robbanószerkezetnek. Ezt tudták a katonák is, így a biztonság kedvéért vagy kétszáz méteres lemaradással követtek bennünket (hogy nekik semmi bajuk ne essen, ha netán jönne egy támadás - sosem lehet tudni). Erről a hirtelen kiagyalt tervről azonhban haza nem is tudósítottunk előre. Vajon mennyire lett volna megnyugatató egy ilyen szövegű SMS: "Északra megyünk, a senki földjére (ahol szabadon bujkálnak és mozognak a terroristák). Aggodalomra semmi ok, katonai védelem alatt állunk, géppuskákkal biztosítják az utazás problémamentes lefolyását.
Mint kiderült, tényleg oda tartottunk. Pánikba estem. Hogyan akarnak ezek oda feljutni??? Hiszen ez teljes képtelenség! Ezeknek elment a józan eszük! Mindent a pénzért? Ha a turista oda akar menni, odavisszük? Közben lehet, hogy szitává lőnek, ha mégsem akkor a szakadékba zuhanunk, de első a vendég. Ő fizet, ő mondja meg, hova megyünk. Helyettük kell gondolkoznom, nem tehetem kockára az életemet csak azért, mert a ő vakmerő büszkeségük nem engedi, hogy esetleg megjegyezzék, vagy netán beismerjék, hogy kész őrültség az ötlet! ... Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben egy jó ideig, miközben egyre közelebb jutottunk a hegy lábához, a sziklák pedig még meredekebbnek és felelmetesebbnek tűntek, mint a távolból.
"Na, ugorj fel a kocsi hátuljára!" Kiderült, hogy nem az utastérben, hanem a hátsó rakodórészen utazunk tovább. Ott kényelmesebb. Állva. Erősen fogódzkodva.
Felzúgott a motor, nekivágott a meredek lejtőnek. Komótosan haladtunk felfele, aránylag széles volt az út, nem volt tériszonyom sem. A kocsi hátulja meg-meglódult néha, oldalra csapott, máskor előre, de úgy gondolom, hogy abban a pillanatban az adrenalim szintem olyan magas volt, hogy nem féltem. Sőt, emlékszem, hogy kifejezetten élveztem az utat. Két vagy három órán át kaptattunk felfele, keskeny szerpentineken, szakadékok peremén, az egyetlen felfelé vezető lyukacsos, göröngyös úton.
Amikor megpillantottuk a települést a hegy tetején, nem akartam hinni a szememnek. Már sötétedett, és telihold volt. Ha filmben látom, nem hiszem el, hogy létezik ilyen, és megjegyzem, hogy a rendező picit elragadtatta magát. De hát ott álltam a terepjáró hátulján, és leesett állal bámultam. Beállt a zen.
Shahara település, 2500m magasan
Komolyan fontolgattam, hogy ágyban maradok, a betervezett háromnapos északi tartományba irányuló utat kihagyom, majd csatlakozom a csapathoz, miután viszzatértek. Igaz, ebbe belefért egy kis parázás is, ugyanis borzasztó tériszonyom van, és a történetek, amelyekkel ezeddig "kecsegtettek" és "szórakoztattak", nem győztek meg arról, hogy bizonyosan élvezni fogom az utazást és a látványt. Kételyeimet azonban eloszlatták, és nem volt más választásom: be kellett szállnom a Shahara felé induló bérelt kocsiba.
Rendőri és katonai kisérettel vonultunk ki a városból. Mindez kötelező volt - a terroristák miatt a turistákat páncéltörővel és hatalmas golyószóróval védik. Ez persze valahol biznisz, mert nem ingyen csinálják, csak éppen semmi értelme, ráadásul szemet szúró. Ha simán beülök egy taxiba, rám se rántnak a terroristák, sőt, fogalmuk sincs, hogy ki ül a kocsiban. Ha katonai kisérettel vonulok, akkor biztos célpontja vagyok minden ellenséges robbanószerkezetnek. Ezt tudták a katonák is, így a biztonság kedvéért vagy kétszáz méteres lemaradással követtek bennünket (hogy nekik semmi bajuk ne essen, ha netán jönne egy támadás - sosem lehet tudni). Erről a hirtelen kiagyalt tervről azonhban haza nem is tudósítottunk előre. Vajon mennyire lett volna megnyugatató egy ilyen szövegű SMS: "Északra megyünk, a senki földjére (ahol szabadon bujkálnak és mozognak a terroristák). Aggodalomra semmi ok, katonai védelem alatt állunk, géppuskákkal biztosítják az utazás problémamentes lefolyását.
Katonai védelem alatt
Egy ideig aszfaltút vitt bennünket, aztán letértünk egy poros, homokos-sivatagos útra, és nagy meglepetésünkre a katonák is búcsút vettek tőlünk. Szerény véleményem szerint, melyben a többiek is osztoztak, ha valahol bujkál egy elvetemült terrorista, akkor nem az aszfaltút mellett, hanem itt, ahol a madár se jár, csak a turisták és pár helyi lakos. De ezen már régen túltettük magunkat. A torokfájásomra rátett egy lapáttal az is, hogy borzasztó hőség volt, és az út olyan poros volt, hogy alig lehetett látni a kocsik által felkavart porfelhőktől. Nem tudom, hány óra hosszat tartott az út. Mindössze egy kisebb települést érintettünk, ahol koromfekete néger gyerekek integettek A távolban feltűntek a 2500m magas hegyek barátságtalan, meredek sziklái. Vezetőnk a legmagasabb csúcsra mutatott. Oda megyünk. Jót nevettünk.Mint kiderült, tényleg oda tartottunk. Pánikba estem. Hogyan akarnak ezek oda feljutni??? Hiszen ez teljes képtelenség! Ezeknek elment a józan eszük! Mindent a pénzért? Ha a turista oda akar menni, odavisszük? Közben lehet, hogy szitává lőnek, ha mégsem akkor a szakadékba zuhanunk, de első a vendég. Ő fizet, ő mondja meg, hova megyünk. Helyettük kell gondolkoznom, nem tehetem kockára az életemet csak azért, mert a ő vakmerő büszkeségük nem engedi, hogy esetleg megjegyezzék, vagy netán beismerjék, hogy kész őrültség az ötlet! ... Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben egy jó ideig, miközben egyre közelebb jutottunk a hegy lábához, a sziklák pedig még meredekebbnek és felelmetesebbnek tűntek, mint a távolból.
Mindössze egy településen keresztül vitt az út Shaharába
Elértük az alaptábort. Kis pihenő, vízivás, izzadtságtörlés, pisilés, kocsicsere. Egy öreg Toyota terepjáróra váltottunk. Kerékgumija sima, akár a tükör. EZZEL akarunk felmenni a hegyre? Ebben a pillanatban a lelki kimerültség (és fizikai lemerültség) olyan fokát értem el, amikor már minden mindegy volt. A torkom sajgott a száraz portól, égette még a víz is, testem sajgott a hosszadalmas zötykölődéstől és a rekkenő hőségtől, lelkem az évődéstől. Nincs visszaút. Allah kezében vagyunk."Na, ugorj fel a kocsi hátuljára!" Kiderült, hogy nem az utastérben, hanem a hátsó rakodórészen utazunk tovább. Ott kényelmesebb. Állva. Erősen fogódzkodva.
Felzúgott a motor, nekivágott a meredek lejtőnek. Komótosan haladtunk felfele, aránylag széles volt az út, nem volt tériszonyom sem. A kocsi hátulja meg-meglódult néha, oldalra csapott, máskor előre, de úgy gondolom, hogy abban a pillanatban az adrenalim szintem olyan magas volt, hogy nem féltem. Sőt, emlékszem, hogy kifejezetten élveztem az utat. Két vagy három órán át kaptattunk felfele, keskeny szerpentineken, szakadékok peremén, az egyetlen felfelé vezető lyukacsos, göröngyös úton.
Amikor megpillantottuk a települést a hegy tetején, nem akartam hinni a szememnek. Már sötétedett, és telihold volt. Ha filmben látom, nem hiszem el, hogy létezik ilyen, és megjegyzem, hogy a rendező picit elragadtatta magát. De hát ott álltam a terepjáró hátulján, és leesett állal bámultam. Beállt a zen.
Shahara település, 2500m magasan
Magyarázat képpen: amikor azt írom, hogy beállt a zen, akkor egy olyan pillanatra gondolok, amely ritkán történik meg. A csodálat, ámulat, a jó érzés legfelsőbb fokának egyfajta keveréke, amikor egyszerre jó lenni, és kívánni, hogy megálljon az idő. Megszűnik egy pillanatra a világ. A látvány, az érzés elhatalmasodik rajtam, egy pillanat töredékéig talán gondolok valakire. Elhunyt családtagjaimra, barátaimra... "ha ezt mama látná" ... "ha ezt elmesélhetném apunak"... "amikor ezt anyukának mesélni fogom"... aztán megszűnik az is. Nem csak olyan, mintha megszűnne. Ténylegesen megszűnik létezni minden, és beáll a teljes csend. A szívben, az elmében, mindenhol. ... Nem szokott sokáig tartani a varázslat, de amikor utolér, olyankor valahol mélyen nagyon megnyugszom.
No comments:
Post a Comment